11. Fejezet [Shin]

Ez a hét olyan jól indult (pedig hétfő!); sikerrel jártam a tárgyfelvétellel, nem haltam bele a munkába, végre  volt időm az egyik barátnőmmel találkozni és hazafelé jövet eldöntöttem, hogy teszek fel új részt, erre mire jövök haza? Yixing megsérült :’( Kissé elromlott emiatt a kedvem… De azért itt az új rész :) Én meg megyek sírni a takaróm alá...

11. Fejezet
Csalódás

Shin

Dühösen vágtam le a táskámat a földre az előszobában, amint hazaérkeztem.

- Hogyaza… Nem hiszem el! Képes volt… Ezt én… Hihetetlen!

- Shin? - lépett ki a nappaliból Yuna. - Hát te? - nézett rám nagy szemekkel.

- Vajon? - tártam szét idegesen a karjaimat. - Hihetetlen az öreg, egyszerűen hi-he-tet-len.

Nevelőanyám nagyot sóhajtott, majd rám pillantott.

- Mit csinált már megint a nagyapád? Várj, ő hozott haza?

- Ó nem! A hozni túl szép kifejezés! Nem fogod elhinni mit csinált. Egy csávóval cipeltetett haza… Az ajtóig kísért! Eszem megáll!

Ott az előszoba közép ültem le a padlóra és feldúltam túrtam bele a hajamba. Azért mindennek van határa! Megértem, hogy nem hiszi el, hogy hazajövök, ha kéri (mert ez sosem volt így), de ez azért túlzás. Gyűlöltem Koreában lenni, mert rossz emlékeket ébresztett bennem. Bár Yixing… Őmiatta még ide is eljönnék bármikor. Még élném is az életemet itt.

Felkaptam a cuccomat és bevittem a szobámba, mindeközben Yuna átkiabált a konyhából, hogy mindjárt kész a vacsora. Kicsoszogtam és segítettem megteríteni neki, majd mindketten nekikezdtünk az evésnek. Alig ettünk pár falatot, mikor kinyílt az ajtó s mostohatestvérem lépett be rajta. Meglepődve vizslattuk egymást, végül ő szólalt meg először.

- Shin, te mit...? Mármint hazajöttél?

Zavartan turkáltam az ételemben, mert nem mertem ránézni és ezt Yuna is szóvá tette.

- Yosob, Shin, nem is örültök, hogy látjátok egymást?

- De, persze - gyorsan felpattantam és Yosobhoz siettem, majd magamhoz is öleltem. Egész teste megfeszült, majd esetlenül visszaölelt. Tiszta gáz ez a szituáció...

Egy óriási sóhaj hagyta el számat, amint becsuktam magam után az ajtót, rögtön be is másztam az ágyamba és összegömbölyödtem a takaróm alatt. Nehezen ment az elalvás és az sem segített, hogy egyszer csak testvérem is belépett a helyiségbe. Halkan közlekedett, útja egyenesen a fekvőhelyemhez tartott, aminek szélére le is ült. Óvatosan végigsimított a vállamon, majd szinte hangtalanul megszólalt.

- Sajnálom, hogy elmondtam. De... Nekem jobb lett utána. El se hinnéd mennyire. Megkönnyebbültem, hogy nem kell titkolnom minden együtt töltött percben. Shin... Tudom, hogy nem alszol, ismerlek.

- Hyung... - suttogtam. - Én... Ne haragudj, hogy olyanokat mondtam neked. Nem igaz, hogy nem akarlak látni, nagyobb szükségem van rád, mint ezelőtt bármikor, mert te ismersz a legjobban. És őt is ismered.

- Őt is? Kit? - kérdezte kíváncsian. - Miről van szó?

- Én... Elmondanám, de nem akarom, hogy fájjon neked, hyung.

- Nem fájna annyira, mint hiszed. Három hónap sok idő Shin, és sok minden változik is alatta.

- Hogy? Ezt hogy érted?

- Találkoztam egy lánnyal...

- Tényleg? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - És?

- Hmm... Még semmi különös, de nagyon megkedveltem. Azt hiszem, vele túllépek, majd... Rajtad.

Yosob aznap éjjel ott maradt nálam, sokat mesélt ő is és én is elregéltem neki a Yixing-ügyet. Azt tanácsolta mondjam el neki, mert utána könnyebb lesz. Szerintem nem. Ő is azt mondta, ha mégsem, akkor legalább jobban járok, mint ő, mert nem kell Yixinget mindig látnom. Főleg ha nem megyek semmilyen elektronikai eszköz közelébe.

Reggel alig ébredtünk fel, én már el is kértem Yixing számát testvéremtől. Kissé idegesen szorongattam a telefont; egyrészt, mert aggódtam, hogy mi lesz a beszélgetés eredménye; másrészt, mert nem éreztem jól magam, fáradt voltam (nem aludtunk valami sokat) és ráadásul még a gyomrom is fájt.

Lehunytam a szememet és mély levegőt vettem. A mai találkozás esélytelen, mert nagyapám azt akarja, hogy a család együtt vacsorázzon, akkor holnap. Igen az jó lesz. Remélem, igent mond.

Épp tárcsázni akartam a számát, mikor megszólalt a telefonom. Rá se pillantottam a képernyőre csak gyorsan felvettem.

- Shin, szia. Yixing vagyok - a szívem olyan tempóban kezdett el verni, hogy féltem kiszakad a mellkasomból.

- Y-Lay hyung? - Jesszus, majdnem Yixingnek hívtam. Remélem nem vette észre a botlást.

- Én csak azért hívlak, mert... Arra gondoltam, hogy... Lehetne, hogy... - összevissza beszélt, nem kifejezetten tudtam követni, ahhoz túl fáradt voltam. - Mármint, ha Kínába megy-

- Koreában vagyok - szakítottam félbe gyorsan mielőtt még tovább magyarázna.

- T-Tényleg? Akkor találkozhatnának este - Oké, most biztos egy enyhe szívrohamom volt.

Kezemet a felső testrészemhez szorítottam. Közel voltam, hogy azt mondjam "Persze, mehetünk", de sajnos nem mondhattam.

- A mai nap nem jó, dolgom van, de holnap esetleg...? - kérdeztem halkan. Ugye az is jó neki? Mondd Istenem, hogy jó neki.

- Hogyne, persze - Köszönöm Istenem!

- A cukrászdánál jó lesz? - érdeklődtem tőle. Beleegyezett, majd közölte, hogy neki csak tíz körül jó, végül bontottuk a vonalat egy-egy elköszönés után.

Minden férfiasságomat sutba dobva sikoltottam fel és ugrottam rá bátyámra. Megölelgettem, szegény azt se tudta mi van, de visszaölelt, majd mikor megunta, egy határozott mozdulattal ellökött magától és visszafeküdt aludni. Az ÉN ágyamba...

***

Az esti vacsora katasztrofális volt. Nagyapám és köztem erős vita alakult ki a tegnapi hazautam miatt. Persze az egész elkerülhető lett volna, ha a családunk legidősebb tagja nem teszi szóvá, hogy miért nézek rá úgy ahogy. Na vajon? Mégis hogy kérdezhet ilyet azok után, ami történt? Na jó, az én hibám is volt, nem kellett volna visszaszólnom, de nem bírtam megállni. Ha beteg vagyok mindig hisztis is.

Sajnos a gyomorfájásom nem múlt el másnapra, sőt éjjel aludni is alig tudtam. Valamikor délután sikerült, de így majdnem lekéstem a találkát. Sebtében készültem el, egy fekete ujjatlan pólót vettem fel egy szintén fekete csőgatyával, illetve egy fehér cipőt. Az nincs feketében...

Gyorsan rohantam végig az utcákon, hogy minél kevesebb legyen a késésem. Negyed tizenegykor indultam el otthonról, szóval jó lett volna minél többet lefaragni a plusz percekből. Ahogy befordultam a sarkon meg is pillantottam Yixinget, egy fehér póló volt rajta, amin egy maci is helyet kapott és egy egyszerű farmer fekete cipővel. Bezzeg neki van...

- Ne-Ne haragudj… A késésért - magyarázkodtam, miközben próbáltam levegőhöz jutni.

- Semmi baj… Csak aggódtam - Ez kedves, de nem vagyok lány, hogy izgulni kelljen hol vagyok.

- Most szívesen kipróbálnám azt a sütit - kacsintottam rá, majd elindultam a bolt felé.

Azonnal afelé a hely felé mentem ahol múltkor ültünk. Eldugott hely volt és abból adódóan, hogy híres volt nem is csodálom, hogy oda szeret ülni. Alig vártam, hogy leüljek a rohanásom után, mert nagyon elfáradtam.

Yixing hamarosan felbukkant kezében két tálcával, mindkettőn volt süti, egyiken tea volt hozzá, a másikon valamilyen gyümölcslé. Amikor lerakta elém a teásat elmosolyodtam. Túl jól ismer.

Amint bekaptam az első falatot azt hittem menten lefordulok a székről; nagyon finom volt!

- Örülök, hogy felhívtál, beszélni akartam veled valamiről, hyung - pillantottam rá az üres tányér felett. - Egyébként tényleg isteni volt!

- Igazából én is azért hívtalak, mert beszélni szerettem volna veled - szólalt meg bizonytalan hangon.

- Ohh, akkor kezd nyugodtan, mivel te hívtál.

- Nem-Nem, inkább te. Az, amit én akarok mondani… Szóval az kicsit furcsa lesz.

- Oké… Én… Nézd, ha… Ha esetleg za-zavar, amit mondok, ha nem… - összevissza dadogtam mindent, annyiszor elképzeltem, hogy mit fogok mondani, most mégsem tudom értelmesen kifejezni magam. - Nem akarod, hogy végigmondjam, nyugodtan állíts le és-

- Héé - ez gyors volt - nyugi - megfogta a kezemet és végigsimított rajta.

Most vagy soha!

- Én… Meleg vagyok... És kedvelek valakit… - Jézusom Shin! Csak mond egyenesen a szemébe, hogy: Téged kedvellek.

Beharaptam az alsó ajkam és zavaromban újra tördelni kezdtem kezeimet. Összeszorítottam szemeimet és összeszedtem minden bátorságom, hogy megmondjam neki.

- Én... Szóval... Tudom, hogy ez... Nézd, én nem akartam, hogy így legyen. Te csak... Egyszerűen mindig ott voltál, ha szükségem volt valakire, aztán... Aztán észre se vettem, de mindig rád gondoltam. És tudom sokkoló lehet, de szükségem van rá, hogy kimondjam. Azt akarom, hogy tudd, hogy érzek. Kedvellek hyu... Yixing. Nagyon. Kérlek, mondj valamit! - végre ránéztem, de bár ne tettem volna.

Arca teljesen elsápadt, szemei elkerekedve meredtek előre, ábrázata teljes kétségbeesést sugárzott, kapkodta a levegőt.

- Hyung? - Percek választottak el attól, hogy elsírjam magam - Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy így f-

- Én… Én… Ne haragudj, de haza kell mennem - A szívem kihagyott pár ütemet. - Én…

Itt hagyott. Elment.

Kezeimbe temettem arcomat és próbáltam visszaszorítani kitörni készülő könnyeimet. Nem sikerült.

Egész éjjel ott ültem, mivel az üzlet nyár lévén huszonnégy órában nyitva volt. Hajnalban vánszorogtam haza, lassan és hangtalanul közlekedtem mind az utcákon mind otthon. Arccal előre bezuhantam az ágyba és szemrebbenés nélkül meredtem a fehér ágyneműhuzatra.

Nem gondoltam volna, hogy majd örömtáncot lejt, mert kedvelem, de az hogy így reagált... Legalább mondhatott volna valamit… Akármit! Hogy mehetett el egy szó nélkül?

Nem tudom meddig feküdtem, de egyszer csak kivágódott az ajtóm és a bátyám lépett be rajta fülig érő szájjal, ám ábrázata hamar elkomorult, ahogy meglátott.

- Shin... Mi történt?

Szótlanul, könnyek nélkül néztem rá. Már nem folyt több, elfogyott mind.

- Elrohant... Egyszerűen elrohant...

- Mi? Yixing? Az kizárt! Ő... Ő nem olyan.

- Csak úgy otthagyott - motyogtam halkan.

Yixing, hogy tehetted? Mindent kinéztem belőled, de hogy így elrohansz azt nem… Legalább mondtad volna egyenes a szemembe, hogy rohadtul nem tetszik neked a vallomásom...