12. Fejezet [Yixing]

12. Fejezet

Félreértés

Yixing

Végül megfogadtam Chen tanácsát és úgy döntöttem felhívom Shint (mondjuk majd' egy hónapba telt mire rávettem magam, de megtörtént az a lényeg). Az is igaz, hogy időm se igazán akadt, mert kiadunk egy bővítést a nem rég megjelent albumunkhoz és a felvételek sok időt elvesznek. Ráadásul Shinnek biztos vizsgái voltak, úgyhogy nem ért volna rá. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy két külön országban vagyunk... Persze lehet mondani, hogy ezek kifogások, mert telefonon bármikor tudtunk volna beszélni, akár pár percet is. De gyáva voltam felhívni; most is húsz perce sétálgatok oda-vissza az erkélyünkön, mert nincs merszem megnyomni a hívás gombot.

Jongdae idegesen kapta ki a kezemből a mobilt, majd nyomta meg rajta az ikont.

- Ha le mered tenni, hyung...

Nagyot nyelve emeltem fülemhez a készüléket, majd mikor Shin felvette és beszólt, szívem nagyot dobbant.

- Igen? - hangja fáradtnak tűnt, kissé talán betegesnek. Esetleg nincs jól?

- Shin, szia. Yixing vagyok.

- Y-Lay hyung? - egészen felélénkült és ettől még nagyobbat dobbant a szívem.

- Én csak azért hívlak, mert... Arra gondoltam, hogy... Lehetne, hogy... Mármint, ha Kínába megy-

- Koreában vagyok - szakított félbe.

- T-Tényleg? Akkor találkozhatnának este - Jézus Zhang Yixing elment az eszed? Arra is hónapok kellettek, hogy felhívd, azt hiszed nyolc óra múlva képes leszel látni őt személyesen?

- A mai nap nem jó, dolgom van - motyogta -, de holnap esetleg...? - kérdezte halkan.

- Hogyne, persze - bólogattam hevesen (és kissé megkönnyebbülten), bár ezt ő úgy sem látta.

***

Idegesen toporogtam azelőtt a cukrászda előtt, ahova már egyszer elhoztam Shint. Aggódtam, hogy fog telni az este, illetve azért is, mert Shin nem volt sehol sem, pedig már jócskán elmúlt este tíz (oké, kicsit későn van, de előbb sajnos nem értem rá). Remélem nem történt vele semmi baj.

Már épp tárcsázni készültem a számát mikor felbukkant a sarkon. Gyorsan haladt, mondhatni futott felém. Míg jött, alaposan végigmértem alakját, ami - szerintem - még mindig vékony volt, de szemeim nem ezen akadtak meg, hanem ujjatlan pólóján. Erőszakkal kellett elszakítanom tekintetemet róla, hogy a látószerveibe nézzek. A zöld szemekben fáradtság csillogott, és még valami más is, amit nem tudtam behatárolni.

- Ne-Ne haragudj… A késésért - gyorsan kapkodta a levegőt, arca kipirult.

- Semmi baj… Csak aggódtam.

- Most szívesen kipróbálnám azt a sütit - kacsintott rám, majd elindult befelé az üzletbe.

Utánamentem és az eladóhoz léptem, hogy rendeljek abból a finom csokis sütiből, addig Shin egyenesen hátrament az üzlet végébe, alighanem oda ahova múltkor is ültünk. Pont nekem való volt az a hely, mert nagyon félreeső volt; jól jött, ha egy kis nyugalomra vágytam. Innen nézve be se látni azt a helyet, még akár meg is csók-Neeeeeeem! Ilyenen ne is járjon az eszed, Yixing!

- Örülök, hogy felhívtál, beszélni akartam veled valamiről, hyung - szólalt meg az édesség elfogyasztása után. - Egyébként tényleg isteni volt! - mutatott a tányérjára.

- Igazából én is azért hívtalak, mert beszélni szerettem volna veled.

- Ohh, akkor kezd nyugodtan, mivel te hívtál.

- Nem-Nem, inkább te. Az, amit én akarok mondani… Szóval az kicsit furcsa lesz.

- Oké… Én… Nézd, ha… Ha esetleg za-zavar, amit mondok, ha nem… Nem akarod, hogy végigmondjam, nyugodtan állíts le és-

- Héé, nyugi - fogtam meg a kezeit, amiket zavartan tördelt.

Mély levegőt vett, majd egyenesen belenézett a szemeimbe.

- Én… Meleg vagyok - óriási kő esett le a szívemről, amikor ezt kimondta. Szóval Jongdae-nak igaza volt. Akkor lehet van esélyem. Ez a reményem a következő mondata után össze is tört. - És kedvelek valakit…

Kedvel valakit… Tetszik neki valaki…

Láttam, hogy mozog a szája, hogy mond még valamit, de az agyamig már nem jutott el. Semmi mást nem hallottam csak az összetört szívem dobogását. Biztos tanácsot kér, hogy most mit csináljon. Pont tőlem… Miért tőlem? Biztos nincs itt más barátja, hiszen régen nem járt Koreában. Életemben először vagyok szerelmes - igen most már biztos vagyok benne - és akkor is vissza fognak utasítani. Miért ne utasítana vissza, ha mást kedvel? Hogy fájhatna ennyire, ha nem szeretném? Normális az, hogy mindjárt úgy érzem meghalok? Nem, biztos nem az.

Úgy éreztem nem kapok levegőt, kezemet a mellkasomra szorítottam és lehunytam szememet.

- Hyung? - Shin megrázta vállaimat és aggódva nézett rám. - Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy így f-

- Én… Én… Ne haragudj, de haza kell mennem. Én… - esetlenül álltam fel és siettem ki a boltból.

Lelkileg teljesen kiégve léptem be a szobámba miután sikeresen bejutottam a bejárati ajtón. A könnyeimtől még a megfelelő kulcsot sem találtam meg, így elég sokáig tartott mire kinyitottam. Mégis mit vártam? Hogy három hónap alatt nem talál valakit Kínában, aki megtetszik neki? Vagy, hogy esetleg engem kedvel? Jézus… Ez nagyon szánalmas...

Lehunytam szemeimet és megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Egész éjjel fenn voltam, így reggel, az egyébként is kisírt szemem, szörnyen festett. Még én is megijedtem tőle a tükörben, nemhogy más mikor meglátott. Kérdezték mi történt, de csak azt mondtam, hogy lehet elkaptam valamit és begyulladt. Egyedül Joonmyunt és Jongdae-t nem tudtam átverni, láttam rajuk, hogy sejtik mi bajom, de nem mondtak semmit. Ezért hálás voltam.

***

- Yixing, szörnyen nézel ki - lépett oda hozzám Yosob hyung. - Ugye ez nem azért van, amit az öcsém mondott?

De, de azért.

- Nem, hyung. Dehogy - motyogtam. - Nem aludtam jól és szerintem összeszedtem valamit. - Ahogy rám nézett, biztos nem hitte el.

- A te helyzetedet nem ismerem, én inkább az öcsém helyzetét érzem át. Tudom milyen az, amikor olyannak vallasz az érzéseidről, aki nem tudja azt viszonozni. Csak… Csak kérlek, ne lökd el őt magadtól. Ahhoz túlságosan is kedvel téged.

- Hyung, mégis miről beszélsz? - pillantottam fel rá.

- Hát… Elmondta, nem?

- Mit?

- Hogy… Kedvel.

Kedvel...

Dehát én nem ezt szűrtem le abból, amit mondott. Amit mondott? Végig se hallgattam. Istenem, hogy lehettem ilyen hülye?

Megragadtam az idősebb karját és komoly arccal felnéztem rá.

- Hol van most?

- Otthon, de... Nem esett jól neki, hogy úgy otthagytad. Miért nem mondtál neki valamit? Akármit!

- Erre most nincs időm, hyung. Megmondod a címeteket?

A stylist nagy szemekkel nézett rám, majd néhány pillanat múlva kinyögte a választ. Gyorsan rohantam ki a repülőtérről egyenesen az egyik taxihoz. Konkrétan ráüvöltöttem a férfira, hogy siessen miután megmondtam neki a címet.

***

Elkerekedett szemekkel néztem az óriási házra, legalább húszemeletes volt vagy több. Enyhén idegesen nyomtam meg Shinék emeletének gombját, és még idegesebben vártam, hogy felérjen a lift. Arról inkább nem is nyilatkozom mit éltem át, míg az anyja kinyitotta végre az ajtót... Sose viselkedtem tiszteletlenül az idősebbekkel, de most képtelen voltam arra, hogy hosszan elmagyarázzam neki ki is vagyok, így egy gyors köszönés és a nevem után rögtön megkérdeztem melyik Shin szobája. Amint választ kaptam odafutottam az ajtóhoz és bekopogtam.

- Nem vagyok éhes, se szomjas, se semmi - hangja kicsit ingerültnek tűnt - Komolyan Yuna nehéz meg-

Ahogy kinyitotta az ajtót és megpillantott szava elakadt és csak nézett rám.

- Shin - mondtam csöndesen a nevét.

- Mit keresel itt? Nem akarlak látni! - megpróbálta becsukni az ajtót, de nem engedtem neki.

- Shin, kérlek, hallgass meg!

- Nem akarom hallani, amit mondani fogsz.

- Akkor nem mondok semmit - mondtam határozottan.

- Mi? - pislogott rám értetlenül.

Kijjebb tártam ajtaját, majd becsuktam, amint beléptem. Zavartan pislogott rám, néha félre is nézett. Hogy őszinte legyek még én magam se tudtam, hogy most mit akarok, de hogy kit abban biztos. Shint.

- Nézd, én-

- Azt mondtad nem mondasz semmit se. Tartsd ehhez magad - mordult rám.

- Mondd ki még egyszer azt, amint tegnap mondtál - egyenesen a szemeibe tekintettem. Most nem szép almazöldek voltak, hanem sötétzöldek, gyanítom a dühtől. Miért tetszenek jobban, ha sötétek?

- Hogy megint elrohanj? Rajtam ne múljon, úgy előbb szabadulok tőled. Kedvellek Yixing.

Szívem az eddigieknél is gyorsabban kezdett el verni. Szóval igaz. Kedvel.

Átszeltem a köztünk lévő távolságot, megragadtam kétoldalt az arcát, majd az ajkaira hajoltam. Alig néhány milliméterre álltam meg szájától, éreztem forró leheletét, ami minden egyes levegővételekor megcsapott; belebámultam gyönyörű szemeibe, amikből teljes döbbenet volt kiolvasható, némi reménnyel.

Először ő reagált, ellökött magától és egészen az íróasztalig hátrált.

- Mit-Mit csinálsz? - nézett rám értetlenül.

- Én is kedvellek.

- Aha, persze. Ne szórakozz ezzel. Inkább menj el - mutatott az ajtóra.

Elkaptam csuklóját és közelebb húztam magamhoz.

- Nem szórakozom, így van. Én... Nem hallottam, amit mondtál onnantól kezdve, hogy kedvelsz valakit. Bepánikoltam, hogy elkéstem. Nem is lett volna csoda, hisz hónapokat vártam, hogy megvalljam neked érzéseim.

- Hó-Hónapokat? - kérdezte döbbenten.

- Hónapokat.

- Az sok idő... - motyogta halkan. - De ez nem változtat azon, hogy szarul esett, amint csináltál. Otthagytál.

- Sajnálom, kérlek, bocsáss meg!

Elfordította fejét, de közelebb lépett, hüvelykujjával végigsimított azon a kezemen, ami az övét szorongatta. Én is közelebb léptem hozzá, s hozzádöntöttem homlokom az övéhez.

- Gyere el velem randira - kértem halkan.

Nem mondott semmit sem csak elmosolyodott és tudtam nyert ügyem van.