16. Fejezet [Shin]

16. Fejezet

Váratlan találkozás

Shin

Arra ébredtem, hogy valakik beszélgetnek. Egy halk nyögéssel fordultam a másik oldalamra és szembe találtam magamat egy sráccal, aki a másik ágyban feküdt.

- Felkeltettünk? - hallottam meg Yixing hangját nem messze tőlem.

Az ágy végében ült és bűnbánóan pislogott rám. Motyogtam valamit, amit igazából még én se értettem, majd felültem. Álmosan túrtam bele a hajamba, majd a másik fiúra néztem. Ugye nem volt itt tegnap este? Jézus, hogy gondolhatok ilyet, nyílván nem… Fuu, még nagyon korán van.

- Édes. Tartsd meg, hyung! - vigyorgott Yixingre.

- Jongdae! - Jongdae, Jongdae, Jongdae… Ő is az EXO-ban van. Igen, emlékszem mikor találkoztunk.

Bágyadtan pillantottam fel Yixingre, mikor közelebb csúszott és kezét a fedetlen bokámra simította.

- Aludj nyugodtan, majd halkabbak leszünk.

- Mmm… Nem gond - motyogtam és visszafeküdtem, onnan pillantottam Jongdae-ra. - A barátoddal voltál este?

- Honnan tudod? Te tudod kivel jár? - dőlt közelebb Yixing.

Elmosolyodtam.

- Persze. Meleg vagyok, konkrétan kiverte a szemem a színpadon.

- A szín- A bandából jársz valakivel? - fordult barátom szobatársa felé, aki zavartan húzta a fejére a takarót.

- Ne kérdezgesd már folyton, hyung! - morogta halkan.

- Shin! Te ugye elmondod?

- Hmm… Hát, ha nem akarja, akkor nem.

- Jaj ne már! Meghalok a kíváncsiságtól!

Végül nem mondtuk meg neki. Nem akartam eltitkolni előle, de nem az én dolgom elmondani. Karba tett kezekkel, durcásan ült ismét az ágy végében; közel, szinte az ölébe másztam, hogy kiengeszteljem, miután Jongdae kiment a szobából.

- Na, ugye nem fogsz haragudni ezért? - böktem meg az arcát.

Felsóhajtott, majd végre rám nézett.

- Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy ki az. És nem azért, mert annyira érdekel Chen magánélete, hanem mert kíváncsi vagyok, hogy kivel titkolta már két éve. Két év hosszú idő, főleg úgy, hogy napi szinten össze vagyunk zárva.

- Gyere közelebb, megsúgom, de nem tudhatja meg, hogy elmondtam - hajoltam a füléhez és belesuttogtam a nevet.

- MI? Pont-

- Hyung, tudnál se… - egyszerre kaptuk az ajtó felé fejünket, ahogy meghallottunk egy hangot. - Ti mit…?

- Jongin? - motyogta döbbenten Yixing. Zavartan húzódtam arrébb, majd álltam fel.

- Hyung, te…? - a mondatot sem fejezte be, egy gyors mozdulattal kifordult és elsietett.

Yixing rám kapta tekintetét, majd vissza oda, ahol Jongin állt.

- Magyarázd meg neki - böktem az ajtóra.

***

Feldúltan túrtam bele hajamba a bátyámmal közös hotelszobában. Yosob aggódva figyelte minden lépésemet, amik már kezdtek lyukat taposni a padlóba.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond!

- Te nem láttad szerencsétlen srác fejét! Jézusom, olyan… Mi van, ha nem bírja a melegeket? Yixing aztán magyarázhatja neki, hogy nem az, de akkor is látta, amit látott…

- Pontosan mit is látott? - kérdezte vigyorogva.

- Most komolyan képes vagy ezen szórakozni?

- Miért, sírjak? Ugyan már Shin, mondtam, ne aggódj. Ismerem őket, Jongin maximum kisebb sokkot kapott, semmi több, hamar túl lesz rajta. Hacsak nem olyat látott, amihez még túl fiatal…? Bár alig van köztetek pár hét, szóval ha úgy nézzük nem is fiatal…

- Yosob! Komolyan? - tártam szét karjaimat. Erre ő konkrétan képen röhögött.

A nap végére már olyan ideges voltam, hogy képes voltam a legkisebb dolgokra is kiakadni és ezt drága mostohatestvérem ki is használta, hogy jót röhöghessen. Mindenhol volt valamilyen megjegyzése; úton a repülőtérre, a reptéren, a repülőn, a kocsiban, otthon.

A határ akkor szakadt át nálam, mikor véletlenül a só helyett cukrot tettem a vacsorámba (igen, ilyen apró dolgokra akadtam ki). Na, akkor és ott földhöz vágtam a cukortartót. Yuna természetesen “kicsit” dühös volt és elküldött lenyugodni. Másnak valószínűleg visszaszóltam volna, de neki nem; felkaptam cipőmet és már mentem is lefelé meg se várva a liftet.

Nem messze a lakásunktól volt egy park, nem volt túl nagy, de a célnak megfelelt. Családok lehozták ide gyerekeiket játszani, néhányan futottak benne és volt, aki csak nyugodtan leült olvasni vagy zenét hallgatni. Én is ide mentem, hogy lenyugodjak kicsit. Már majdnem sikerült is, mikor megszólalt a telefonom és megláttam Yixing nevét a kijelzőn.

- Mi az? - szóltam bele. Jézus, ez nagyon bunkóra sikeredett. Erőltesd meg magad Shin! - Ne haragudj, nem így akartam. Minden rendben, beszéltél vele?

- Már azt hittem haragszol rám - sóhajtott bele megkönnyebbülten a telefonba.

- Beszéltem vele - kezdett bele -, és… Nem volt valami hűdejó beszélgetés.

- Értem - válaszoltam halkan. Hosszú másodpercek teltek el néma csöndben, majd megszólaltam ismét. - Nem tudnánk találkozni?

- Sajnálom Shin, de nem. Én... Én csak Jongin miatt jöttem vissza, már a reptéren vagyok... A hónap további részét Kínában töltöm.

Oké, elismerem fájt a "Jongin miatt jöttem vissza" rész, de nem siránkozhatok, ezt kellett megoldania, utána pedig dolgoznia kell. Mint nekem...

***

Egy elkeseredett sóhajjal kötöttem meg reggel hatkor a lila - ismétlem LILA - kötényemet. Már lassan egy hónapja dolgozok itt a kávézóban, de kurvára elegem van belőle. Nem a munkával van gond, hanem a főnökkel. Szerintem nem bír. De akkor mégis mi a fasznak vett fel? Ráadásul mindig nekem adja a fos műszakokat; reggel hat, vagy délután kettő, hogy itt rohadjak este tízig.

- Lee! Mindjárt nyitunk, hol az istenben vagy már?

Ja, tuti nem bír…

- Lee! A hármas asztalnál kiömlött a kávé, takarítsd fel!

Persze ki más, mint én...

- Lee! Kell bögre, menj, mosogass el!

Istenem, ha még egyszer kimondja, hogy "Lee" én nevet változtatok!

Életunt fejjel csoszogtam be az öltözőbe, hogy átöltözzek és hazamenjek.

- A főnök nagyon nem bír téged - szólalt meg egy hang az egyik szekrényajtó mögül.

- Hát nem - motyogtam és közben bevágtam a cuccaimat a szerénybe.

- Csináltál valamit? - nézett végre rám. Baszki, azt se tudom ki ez! Ez rohadt gáz ennyi idő után...

- Tudtommal nem, de ki tudja - rántottam meg a vállam. - Az első nap óta nem bír.

- Akkor minek vett fel? - kérdezte kerekre tágult szemekkel.

- Franc tudja... Lehet valami gond van - mutattam a fejemre, mire hangosan elnevette magát.

- Eric - nyújtott kezet.

- Shin - ráztam meg mosolyogva. - Ne haragudj, de nem emlékszem rád.

- Még jó, tekintve, hogy ma kezdtem - röhögte el magát.

Hamar megkedveltem Eric-et, jófej volt és mindig volt egy jó kis vicce, hogy feldobjon mikor a főnök már készült a pszichiátriára juttatni. Még csak tizenhét éves volt, de azt mondta képtelen otthon ülni, így úgy döntött inkább munkát vállal. Egyébként sokat nem árult el magáról, például családjáról sosem mesélt, azt leszámítva, hogy mindketten koreaiak, de ő Amerikában született, így olyan nevet is kapott.

***

CSATT!

Nincs is jobb annál, mint hajnali ötkor a telefon ébresztőjére kelni. Ezt minden reggel megállapítom a földön fekve, ugyanis minden ilyen alkalomkor kizuhanok ijedtségemben az ágyból.

Egyetlen előnye van a korán kelésnek, mégpedig az, hogy ilyenkor hamar jutok a fürdőszobába, mert senki nincs fent. Áldom is az eget érte, mert mostanában szabályosan Yixing-elvonási tüneteim vannak, így a reggelt mindig egy hideg zuhannyal kezdem. Amikor meg délutánra megyek, a szobám magányában... Kiverem. Nincs mit szépíteni rajta, muszáj vagyok.

***

- Lee! - Hogyaza...! Tényleg nevet változtatok, ez hihetetlen...

- Igen, uram?

- Az egyik vendég azt akarja, hogy mindenképp te szolgáld ki. Hetes asztal. Igyekezz, ne bambulj rám így!

Apró sóhajjal indultam meg az említett hely felé. Értetlenül néztem, ahogy az emberek a mobiljukkal fotózzák a személyt, aki ott ült. Aztán egy kisebb szívroham közepette megértettem miért, Yixing ült ott.

- Hyung... - nyögtem ki, mikor odaértem hozzá.

- Shinseok, szia - letette az itallapot, levette napszemüvegét és egy óriási mosolyt villantott felém.

- Mit hozhatok? - kérdeztem zavartan. Miért tetszik úgy mikor a teljes nevem hív? Mástól képtelen vagyok elviselni. Maximum még Jiantól.

- Hmm... Mivel gyanítom téged nem kérhetlek, így megelégszem egy cappucino-val is, illetve azon információval mikor végzel.

- Kettőkor - motyogtam égő arccal.

Lebiggyesztette szája szélét és felsóhajtott.

- Nekem egytől dolgom van… Este hétkor ráérsz?

Annyira le voltam döbbenve, hogy itt van, hogy képtelen voltam egy értelmes szót is kinyögni, így csak hevesen bólogattam, mire újra elmosolyodott.

- A szokásos helyen? - ismét csak egy bólintásra futotta tőlem, erre ő halkan elnevette magát. - Akkor megkapom a cappucino-m?

- A-aha, persze, hogyne.

Miért van az, hogy zavarba jövök, ha róla van szó?