10. Fejezet [Shin]

Izé… Előbb akartam hozni eskü, csak hát… Szóval volt egy angol fanfic, ami elraboltam a szabadságom (és a szívem) és hát… De most itt vagyok!

10. Fejezet

Vívódás

Shin

Még a Yosobbal folytatott kellemetlen beszélgetés estéjén visszarepültem Kínába. Képtelen voltam ott maradni, így összedobáltam a fontosabb dolgaimat és el is siettem a repülőtérre.

Máskor valószínűleg még vagy fél óráig azon aggódnék, hogy repülnöm kell, de azon az estén nem volt ilyen problémám. Bekaptam két altatót és végigaludtam az utat, ami azt illeti még tovább is aludtam volna, de felkeltettek, mert megérkeztünk.

Fáradtan - és kissé meggyötörten - néztem végig az embereken, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, mikor megláttam legjobb barátom - Wang Jian - sötét hajzuhatagát. Odarohantam hozzá, majd a nyakába borultam.

- Jian, ölj meg! - siránkoztam neki.

- Most? Itt mindenki előtt? - kérdezte vigyorogva.

- Menj már! - löktem oldalba. - Jaj, úgy hiányoztál!

- Jézus, ne nyilvánosan! - megpróbált eltolni magától, de én vigyorogva kapaszkodtam belé. - Shinseok! - kiáltott fel, mikor felugrottam és a lábaimat a dereka köré fontam. - Tényleg megöllek!

- Úgy se lennél rá képes - nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Aj, inkább menjünk… - indult meg velem kifelé.

***

- Jian, van két nagy bajom, nagyon nagy - ültem le egy délután mellé a kolesz szobánkban.

A helyiség egyszerű volt, halványkék tapétája volt sötétkék függönnyel. Az ajtótól balra helyezkedett el két ágy egymás mögött, azokkal szemben pedig egy-egy íróasztal. Az ajtóval szemközt pedig egy nagy ablak kapott helyet.

- Csak kettő? - kérdezte fel se nézve az olvasmányából.

- Igen, csak kettő - forgattam meg a szememet.

- És csak most mondod. Két rohadt hét után - vágta be idegesen a könyvét. - Eddig kellett hallgattam a hisztidet, amit még egy nyolc éves kislány is megirigyelhetett volna.

- Ne legyél rám ilyen mérges - pillantottam rá boci szemekkel. - És kikérem magamnak a nyolcat, legalább tíz éves kislány. Legalább.

- Jézusom - szorította meg az orrnyergét. - Mik azok a problémák? - sóhajtott föl.

- A bátyám szerelmes belém és én is szerelmes vagyok.

- SZERELMES VAGY A BÁTYÁDBA? - ordította el magát.

- Mi a faszom?! Dehogy, te szerencsétlen! Ez a két probléma. Két KÜLÖN probléma.

- Ja, ja jó… Vagyis… Szerelmes beléd a bátyád? Mi van? Ez… Hogy? Én ezt… Mi? - Anyám ez teljesen elveszett.

- Igen, jól értetted.

- És ezt csak úgy bevallotta?

- Hát… Igen… Állítólag éveket várt, aztán most úgy volt vele, hogy bevallja. Bárcsak ne mondta volna - hátradőltem az ágyon és rámeredtem a plafonra. Jian mellém feküdt, kezeit a tarkója alá tette és gesztenyebarna szemeivel az arcomat fürkészte.

- Mit fogsz csinálni? - faggatott tovább.

- Csinálni semmit, már visszautasítottam. De ötletem sincs, hogy ezek után, hogy fogok a szeme elé kerülni. Rá sem bírok nézni, Jian. Képtelen vagyok.

A délután további részét az ágyán fekve töltöttük el úgy, hogy egy szó sem hangzott el közöttünk. Este lementünk vacsorázni, majd egy gyors zuhany után mindketten lefeküdtünk. Nem hittem volna, hogy ennyire sokkolni fogja, amit mondok neki. Remélem, azért még hozzám fog szólni.

E tette nem is váratott sokáig, már másnap reggel bekövetkezett. Két kézzel rázott fel álmomból - ami egyébként Yixingről szólt, MÁR MEGINT YIXING -, majd belekiabált az arcomba.

- Te szerelmes vagy? Mégis kibe?

- Úristen Jian, menj már innen. Kurva korán van.

- Leszarom! Ki az?

- Hagyj már aludni - lökdöstem arrébb, de ő nem engedett.

- Ki az? - vallatott tovább.

- Yixing. Zhang Yixing.

- Az EXO-ból? - hőkölt hátra döbbenten.

Most, hogy így belegondolok, azt hiszem szereti a zenéjüket.

- Ismersz más Zhang Yixinget? - kérdeztem vissza flegmán.

Juj, de nyűgös vagyok. De ez az ő hibája; három év után tudhatná, hogy gyűlölöm, ha felkeltenek. Nincs bajom a korán keléssel, de csak úgy, ha magamtól ébredek fel.

- Végülis lehetnek névrokonok…

Miután az első döbbenetén Jian túljutott, többet nem zaklatott értelmetlen kérdésekkel. Értelmes akadt neki bőven, de azokra - miután hagyott még aludni - válaszoltam. Egyszerűek voltak; hol találkoztunk, csináltunk-e valamit együtt (égő fejjel meséltem el neki a cukrászdába történteket), bevallottam-e neki érzéseimet (oké, ez kissé hülye kérdés volt a helyzetet nézve). Még azt is megkérdezte, hogy be fogom-e neki vallani valamikor, de erre csak egy fintor kíséretében megráztam a fejemet. Esélytelen. Inkább nem esem abba a hibába, mint bátyám. Jobb lesz titkolni, mert nem akarom, hogy Yixingnek kellemetlen legyen. Asszem ezentúl már végleg Yixing lesz és nem Lay. Az előbbi amúgy is jobban tetszik.

***

Idegesen túrtam bele a - amúgy is szerte-széjjelálló - hajamba. Még csak szerda volt, de már a harmadik vizsgám volt a héten. Hihetetlenül ideges voltam, hiszen kiesett bő két hét tanulás és bár be tudtam hozni lemaradásomat, mégis voltak olyan témák, amik nem mentek pusztán magolással. Bármennyire is szerettem volna nyugodtan leülni és úgy tanulni, hogy meg is maradjon a fejemben, ne csak a vizsga idejére legyen meg, nem volt időm. A délelőttjeim az egyetemen teltek el, délutánjaim és hétvégéim pedig a kávézóban, ahol dolgoztam. És ez még csak az egész eleje volt… Hol volt még a vizsgaidőszak vége...

- Megölöm magam - lépett be Jian a szobánkba. Van egy sejtésem afelől, hogy megbukott a szóbelin. - Mindent elmondtam és az a nőszemély fogta és belekérdezett másik tételbe is. Ilyen közel voltam - mutatta fel mutató és hüvelykujját. - Ilyen közel...

- Majd megpróbálod újra.

- Újra? Arra nincs szükség, átmentem - legyintett.

Mély levegőt vettem és megmasszíroztam a homlokomat. Direkt idegel ki.

- Ez volt az utolsó vizsgád, ugye?

- Aha. Neked még egy van, ha jól emlékszem és akkor ismét kitűnő eredménnyel zártad a félévet. Aztán iszunk, ájulásig.

- Álomvilágban élsz, Jian, álomvilágban... Még egyszer nem - ráztam meg hevesen a fejemet.

***

- Fenékig! - ordította Jian a félév utolsó napjának éjjelén. Igazából még egy óra hátra volt a vizsgaidőszakból, de ez már kit érdekel?

A baráti társaságból csak mi voltunk olyanok, akik minél hamarabb akarták letudni az egészet, így másokra még várni kellett, hogy bulizhassunk.

- Shin, ezt meg kell kóstolnod - lépett - inkább dülöngélt - mellém legjobb barátom.

- Nem fogok minden szart meginni, amit a kezembe adsz - toltam el a poharat.

- Na, a kedvemért - kiskutya szemekkel vizslatott és ez rohadt idegesítő volt. Kikaptam a kezéből és lehúztam.

- Fúj, mi ez? - köhögtem.

- Nem tudom - röhögött pofán, majd egy pillanat alatt eltűnt. Jézusom…

Órákig nem láttam, valamikor hajnalban esett neki a bárpultnak mellettem.

- Táncoljunk! - kiabált a fülembe, miközben kezeit a nyakam köré fonta.

- Mit csinálsz, ember? Engedj már el!

- Gyere, táncoljunk egyet - megmarkolta a kezemet és elkezdett húzni a tömeg felé.

- Ugye tudod, hogy most hetero létedre egy meleget hívsz, hogy táncoljon veled?

- Mi legjobb barátok vagyunk, szóval ez lényegtelen - hirtelen megtorpant és az arcomba hajolt. - Sosem érdekelt, hogy meleg vagy. Sosem!

- Mertem remélni, hogy nem egy kísérlet miatt vagy velem egy szobában…

- Hallod, te… Mégis, hogy… Mármint mikor… Öhm... - Csontrészeg. - Számolgattam…

- Részegen? - szakítottam félbe.

- Neeeem vagyok részeg! Szóval... Két hét alatt mégis, hogy… Hogy lettél szerelmes a srácba? - Most ezt tényleg itt akarja megbeszélni?

Minden tiltakozása ellenére megragadtam a kezét és kiráncigáltam a szórakozóhely elé, ott nekitámasztottam a falnak, mert nem igazán tudod megállni a lábán. Idegesen kaptam ki kezéből a cigit, mikor elővette.

- Komolyan? Képes lennél még rá is gyújtani?

- Néha úgy viselkedsz, mintha az anyám lennél - morogta és visszavette a dobozt, de nem szedett ki belőle egy szálat sem, csak eltette.

Negyedóráig egy szó sem hangzott el közöttünk.

- Ő megérdemli, hogy szeresd? - suttogta halkan.

Lehunytam a szememet és mély levegőt vettem.

- Meg - válaszoltam csendesen.

Mosolyogva szorítottam meg a kezét, mire ő is megszorította az enyémet.

- Daehyun, olyan szerencsés vagy - vigyorgott rá barátomra egyik haverja.

Elmondhatatlanul boldog voltam, mikor Ahn Daehyun - a srác, aki már nagyon régóta tetszett nekem - randira hívott egy este, így kérdés sem volt, hogy igent mondok neki, mikor azt akarta megtudni járnék-e vele. Előtte is kedveltem, mert más volt, mint az előző pasik, akikkel dolgom volt, de pár hét alatt - talán túlságosan is hamar - bele is szerettem.

Ez volt a vesztem.

Rosszabb volt, mint előtte bármikor, mikor rájöttem, hogy ő is csak kihasznál. Fájt. Rohadtul. Mert ő fizikailag is kihasznált. De egészen addig szerettem míg… Nem, erre emlékezni sem akarok!

Hiába lett volna még egy félévem, éjjel-nappal a szakdolgozatomon dolgoztam, hogy minél előbb elhúzhassak onnan. Szeptemberben már Kínában kezdtem egy új egyetemen.

Ráemeltem tekintetemet Jianra, láttam rajta, hogy pontosan tudja mi jutott eszembe, így csak csendesen magához húzott és átkarolta a vállam.

- Szerinted ő is átvágna?

- Nem hiszem. Legalábbis a hírek szerint ő elég... Ártatlan személyiség.

- És nem meleg - mutattam rá az egyik leglényegesebb tényre. Ártatlan?

- Hát végülis sose lehet tudni - röhögött fel.

- Ezzel nem segítesz - pillantottam rá durcásan.

- Menjünk vissza a koleszba. Hideg van.

- Mégis mit vártál hajnali négykor?

- Ha nem hozol ki, még bent lennék a melegben!

- És továbbra is vedelnél…

***

Túlságosan is sűrűn járok mostanában repülőtéren… Ez volt az első gondoltam, mikor kiszálltam a taxiból az említett helyen. Nagyapám a buli másnapján állított be a kollégiumba, hogy hazavigyen. Azt akarja, hogy most az egész nyarat ott töltsem. Miatta még a munkahelyemen is fel kellett mondanom, ami nem kis veszekedéssel járt, egészen addig, míg ott is fel nem bukkant.

Rámeredtem a férfira, aki odalépett hozzám, majd egy gyors közléssel elmondta, hogy a nagyapám küldte. Eszem megáll! Azt hiszi nem megyek haza? Régebben ez így is lett volna, de mióta rájöttem, hogy tudja hol dolgozom (vagyis dolgoztam), inkább nem kísértem a sorsom. Mégis hogyan tudta meg? Vajon mást is tud? Azt is, hogy meleg vagyok? Lehet magától rájött… De csak rákérdezett volna, nem? Áhh, csak nem, az mégis milyen beszélgetés lett volna?

Előhalásztam a táskámból az altatót az úthoz és már épp be akartam kapni, mikor a csávó kivette a kezemből. Idegesen nyúltam utána, de nem adta vissza. Fagyosan kezdett el nekem magyarázni arról, hogy képzelem, hogy ilyet szedek. Mérhetetlen dühvel küszködve kotortam elő zsebemből a telefont, hogy felhívjam nagyapám, de nem vette fel. Ezt. Nem. Hiszem. El! Menten felrobbanok…

Mi lesz még itt nyáron...