27. Fejezet [Shin]

Sziasztok:) Vasárnap így új rész. Jaj, úgy imádtam ezt a fejezetet írni :D Jó olvasást ^^

27. Fejezet

Szívfájdalom

Shin

Egy kórházi fehér ruhában rohantam végig az utcán, zokogva. Nem érdekelt, hogy október van, hogy nincs rajtam még zokni sem, hogy hülyének néznek, semmi sem érdekelt. Még a fizikai fájdalmat sem éreztem a kezemben. De a lelki fájdalmam...

Hogy tehette? És nővel? Istenem, miért nem mondta, hogy nem akar egy férfival együtt lenni? Hónapok óta együtt vagyunk, hagyta, hogy beleszeressek, erre megcsalt. Egy nővel… Kihasznált… Ő is csak kihasznált. Talán csak egy kísérlet voltam neki.

Isten a megmondója, nem tudom milyen gyorsan, milyen sokáig futottam, de már csak hébe-hóba láttam egy-egy házat, mikor lassítani kezdtem. Gyorsan kapkodtam a hideg levegőt, arcom égett a rászáradt könnyektől, csípte a hideg... és a csuklóm fájt. Kurvára.

Elveszetten néztem körbe és rájöttem nem tudom hol vagyok. A hely valamiért ismerős volt, talán utaztam már erre, de egyébként ötletem sem volt hol vagyok. Dudaszót hallottam mire hátrakaptam a fejemet. Végigkövettem a szememmel, ahogy egy busz közeledik, lassít, majd megáll és kinyitja az ajtót.

- Jól vagy, fiam? - kérdezte a nagyjából ötven év körüli buszvezető.

Erre mégis mit tudnék mondani? Igen vagy nem. Nos, az igen erős túlzás lenne, hisz úgy nézhetek ki, mint valami szökött örült. A nem pedig… Igaz. De az ilyen kérdésre mindig igen a válasz.

- Igen - motyogtam halkan, majd felnéztem a férfi szemeibe, mire ő biccentett egyet, hogy szálljak fel. Biztos nem hitte el. Egy hülye sem hitte volna el.

Enyhén remegő lábakkal és kissé botladozva szálltam fel a járműre, amin egyébként a vezetőn, egy alvó fiún és egy olvasó nőn kívül nem volt senki sem. Leghátra csoszogtam, bevágtam magamat a belső ülésre és kimeredtem az ablakon. Jónéhány perce zötykölődtünk, mire feltűnt, hogy sírok, megint. Rögtön emeltem a kezemet, hogy letöröljem, de fájdalom hasított bele, összeszorított fogakkal nyomtam el a kikívánkozó sikolyomat. Ez nem tudom elhinni. Miért velem történik minden szar dolog? Más is van, akinek ilyen rohadt nagy szerencséje van az életben?

Nekidöntöttem a homlokomat az üvegnek és csak meredtem kifelé, miközben gondolataim csak úgy száguldottak.

Miért tette ezt? Nem voltam elég jó neki? Az volt a baja, hogy fiú vagyok vagy más? Mi nem tetszett neki? Istenem, biztos bennem van a hiba, ha nem kellek senkinek... Még neki sem... Pedig azt hittem szeret, sosem mondta, de ahogy rám nézett, láttam, hogy így van. Csak megjátszotta? Vagy nem, de a csaj jobban kell neki? Kibaszott három hónap kellett neki, hogy rájöjjön, hogy nem akar engem? Vagyis... De akart. Így volt. Hiszen akárhányszor olyan helyzetbe kerültünk felizgult ő is. Vagy... Talán másvalakire gondolt olyankor. Egy lányra.

Szemeim elkerekedtek, ahogy végre leesett hol vagyunk. Bár most világos volt és nem sötét, felismertem. Szám széle megremegett és öntudatlanul álltam fel, majd mentem oda a sofőrhöz, hogy álljon meg, mert én most leszállok. Döbbenten vizslatott szemeivel és megértettem miért, a semmi közepén voltunk. Valószínűleg két kisebb város között.

- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet.

- Le akarok szállni!

- Nem vagyunk már messze a végállomástól. És ott van kórház is. Ott ma-

- Nincs szükségem orvosra. Le akarok szállni! Most!

Még győzködött egy darabig, de végül csak kinyitotta az ajtót. Csupasz talpam hangtalanul érkezett meg az apró köves útra, felszisszentem, mert a kövek a lábamba vájtak. Imbolygó léptekkel indultam meg előre, lábujjaimat fázósan húztam összébb. Feldagadt szemeim fáradtan pásztázták körbe az ismerős helyet; a fák most az ősz színeiben pompáztak, a fű még mindig zöldellett, bár már kezdett az is veszíteni színéből. Tekintetem az ég felé irányult, kifejezetten szép idő volt, sehol egy felhő. A szellő lágyan simogatta az arcomat. Baszki, az egész olyan, mintha egy kibaszott filmben lennék...

Halk puffanással érkeztem meg fenekemre a dombon, majd szinte rögtön hátra is dőltem és az égre meredtem. Fájós karomat mellkasomra helyeztem, a másikat pedig oldalra dobtam, csak úgy, mint lábaimat. Teljesen szétterültem.

Meg akarok halni. Itt és most. Itt, ahol először randiztunk és, ahol először csókolóztunk. Miért fáj ennyire? Amikor megtudtam, hogy milyen is valójában Daehyun, akkor is úgy éreztem összetört a szívem, de az semmi sem volt ehhez képest. Mondjuk Daehyun engem akart, bár csak meg akart dugni, de engem akart. Yixing úgy tűnik nem. Igazam volt, mikor legelőször láttam a reptéren és azt gondoltam róla, hogy ő is csak fájdalmat fog okozni.

Dühösen markoltam bele a fűbe és téptem ki egy jókora csomót belőle. Néztem, ahogy elszáll a szélben, majd karomat a szemeim elé tettem, hogy elrejtsem könnyeimet. Csak tudnám kitől…

Nem is tudom meddig feküdtem így, de mikor kinyitottam szemem azt vettem észre, hogy eléggé beborult. Alig pislogtam párat és zuhogni kezdett az eső. Hisztérikus röhögés tört fel belőlem. Ezt nem tudom elhinni! Komolyan? Még az ég is leszakadt tőlem… Vagy csak velem együtt sír?

Hosszú percekig röhögtem, majd egyszer csak egy csuklással elhalt a hangom. Oldalra fordultam, hogy az esőcseppek ne a szemembe essenek és összekuporodtam. Ahogy így feküdtem, lassan eljutott a tudatomig, hogy nagyon hideg van, mindjárt halálra fogok fagyni. Halálra fagyni? Az nem is rossz. Az ember csak szép lassan elalszik és többet nem kel fel.

Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt a sötétség elragadott.

***

Kellemes parfüm illatot éreztem, mikor felébredtem. Yuna. Nehezen sikerült kinyitni a szemeimet és mikor megtettem azt hittem megvakulok a fénytől. Meg a sok fehértől. Már megint kórház…

- Felébredt! - mostohatestvérem hangja tőrként hasított fejembe.

- Shin! - Yuna nem mondott mást, csak a nevem, majd sírni kezdett. Hosszú percekig mást sem lehetett hallani a kórteremben, csak szívszaggató zokogását. Esetlenül nyúltam ki és szorítottam meg a kezét, mire még jobban rákezdett.

- Most nézd meg, muszáj volt így megríkatnod anyádat? - dühösen néztem nagyapámra. Nagyon nem tetszett ez a hangnem.

- Nagyapa, erre semmi szükség, hagyd abba - kérte halkan Yosob, mire a legidősebb kiment a szobából.

- Annyira aggódtunk - összerándultam Yuna suttogó hangjától -, teljesen elment az eszed? Három napig kerestünk mindenhol, mire a buszsofőr jelentkezett, hogy látott téged. Mikor rád találtak majdnem halott voltál! - ismét összerándultam, de most az ordításától. - Az egy dolog, hogy egyedüllétre vágysz, hogy elmész, mert tudom mi a véleményed az kórházakról, de hogy még hírt se adsz magadról, felháborító! Nem egy tizenhat éves kamasz vagy, aki felelőtlenül elszökik csak úgy. Mindjárt huszonhárom leszel! Annyira okos vagy, de ilyenkor nem gondolkozol vagy mi?

- Sajnálom… - motyogtam.

- A sajnálatod nem feledteti el velem mit éltem át, míg nem találtak!

Ép kezemmel gyengéden magamhoz húztam és megöleltem. Szorosan tartottam, hogy még véletlenül se menjen arrébb.

- Kérlek, ne haragudj!

- Annyira féltem, hogy… És mikor behoztak… Istenem, ahogy kinéztél! Azt hittem, hogy.. Hogy… - újra sírni kezdett, erősen kapaszkodott vállaimba; összeszorult a szívem attól, hogy mit tettem vele. Csak el akartam tűnni a világ elől, Yixing elől és bele se gondoltam, hogy mások ezt hogy élik meg.

- Itt vagyok, jól vagyok. Kérlek, ne sírj!

Még jó pár percig eltartott mire abbahagyta a sírást, de végül sikerült neki és ennek nagyon örültem. Nem tetszett, hogy így látom. Nem mintha nem az én hibád lenne….

- Anya…

Yuna felkapta fejét és nagy szemekkel nézett rám, majd ijedtem a homlokomra tette a kezét.

- Minden rendben? Nem szoktál így hívni…

- Tényleg sajnálom. Nagyon.

Mosolyogva simogatta meg az arcomat.

- Sajnálom, hogy úgy rád kiabáltam, nem akartam. Tudod… Ez anyai ösztön.

- Tudom, hogy bunkóság most kérni valamit, de… Megtennéd, hogy… Nem akarok Yixinggel találkozni… - lehunytam szemeimet, mert úgy éreztem pillanatok kérdése és ismét elbőgöm magamat; hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt mondatom után.

- Ez az egész Yixing miatt van? Mégis mit-

- Nem akarok róla beszélni.

És tényleg nem kérdezett többet, elintézte valahogy azt is, hogy Yixing ne jöhessen be hozzám. Yixing… Akárhányszor eszembe jut fájni kezd mellkasom, szorít a tüdőm és a sírás kerülget. Miért tette?

***

Megkértem Yosobot hozza be a laptopom, hogy míg bent vagyok dolgozhassak a szakdolgozatomon, ami - főleg, mert el akartam terelni figyelmemet - nagyon hamar kész lett. Pedig fél kézzel kellett dolgoznom rajta...

- Shin! - Yosob hangja nagyon vidám volt, s mikor ránéztem nagyjából egy ezer wattos vigyorra jött be a helyiségbe.

- Mi az öröm tárgya?

- Hazamehetsz!

Végre! Istenem, de vártam, hogy elhagyhassam ezt a helyet!

Testvérem segítségével gyorsan összepakoltam mindent, néhány aláírás (ami rohadt bénán ment jobb kézzel) és időpontmegbeszélés és már mehettem is. November 13. Ekkor jövök vissza, hogy levegyék a gipszet és megnézzék rendben vannak-e az ujjaim, a kezem. Rettegek, hogy valami nem ment jól a műtéten; félek mi lesz, ha nem fogok érezni semmit az ujjaimmal. Az orvos azt mondta lehet, hogy mozgatni sem fogom őket tudni. Persze ez csak a legrosszabb eshetőség, de mint tudjuk, világi szerencsétlen vagyok, szóval…

A következő otthon töltött napjaimat depresszió lengte körbe, nemcsak a kezem miatt, hanem Yixing miatt is. A dolgozatom kész volt, már nem volt mit csinálni vele (már el is küldtem az egyetemre), így olvasással próbáltam lefoglalni magamat, hogy ne gondoljak semmire se. Nehezen ment. Eleinte nagyon próbálkoztam; többször is elolvastam ugyanazt a mondatot, olvastam félhangosan, sőt úgy is, hogy közben járkáltam, de nem. Nem terelte el kellőképpen a gondolataimat. Többször előfordult, hogy azt vettem észre, hogy sírok úgy, hogy még csak fel sem tűnt mikor kezdtem el.

Egy idő után már nem is próbálkoztam, csak összegömbölyödtem az ágyon közel a falhoz és bőgtem, mint egy kislány. Ujjaim között lassan forgattam a neki szánt születésnapi ajándékot; egy egyszerű karkötő volt, fehér gyöngyökből, aminek a középső három gyöngyébe az Y&S volt vésve. Kibaszott szerelmes ajándék volt, túl nyálas, de Yixing szereti az ilyesmiket, ezért is döntöttem végül úgy, hogy ezt adom neki. Saját kezűleg készítettem és most azon gondolkozok, hogy saját kezűleg is fogom… Felgyújtani.

- Shin… - bátyám hangja tompán hallatszódott át az ajtón. - Gyere enni.

- Nem vagyok éhes…

- Gyere enni, különben megint a kórházban kötsz ki.

Összerándultam, mikor elhangzott ezen mondat Yosob szájából. Nincs az a pénz, amiért hajlandó vagyok visszamenni oda!

Még magam is meglepődtem milyen gyorsan sikerült kijutnom a konyhába és leülnöm a vacsora elé, ami egyébként az egyik kedvencem volt. Automatikus mozdulatokkal emeltem a kaját a számhoz; bár nem ettem sokat mégis úgy éreztem tele vagyok.

- Shin, a telefonod egész délután csörgött - tolta elém Yuna az említett tárgyat. - Nem tudom mi történt köztetek, de nem úgy tűnik, hogy ő is tudja, hogy szakítottatok. Vagyis hogy nem akarod látni.

Egy gyors mozdulattal felkaptam a mobilomat és felálltam.

- Köszönöm a vacsorát. Lefekszem, jó éjt.

Ötvenkét nem fogadott hívás és negyvenegy üzenet. Nem aprózta el. Nem foglalkoztam velük, úgy ahogy volt kitöröltem mindet, majd írtam neki egy egyszavas üzenetet. Vége.

***

Szorosabbra fontam magam körül a takarót és tovább meredtem a tévé villódzó fényeire.

- Shin! Hoyával leszek, anyu meg későn jön, mert vezetői vacsorára mennek. Csináltam vacsorát, kérlek, edd meg!

Regizáltan bólintottam, közben le se vettem a tekintetem a képernyőről.

- És légy szíves beszélj Eric-kel és Jiannal, mert mindketten rajtam keresnek téged.

Ismét bólintottam.

- Shin!

- Mi van?

- Értékelném, ha valami értelmes mondat elhagyná a szádat - Yosob hangja dühösnek tűnt, de nem értettem miért.

- Most mégis mi bajod?

- Az hogy mást sem csinálsz napok óta, mint hogy látványosan szenvedsz. Szánalmasan festesz. Mindenkinek tört már össze a szíve és mindenki képes volt tovább lépni. Szedd össze magad!

Döbbenten meredtem mostohatestvérem ideges arcára. Fájt, ahogy velem beszélt ugyanakkor be kellett ismernem, igaza volt. Rémes voltam az utóbbi napokban. Mióta összetörték a szívemet csaknem három hét telt el, én pedig nem csináltam semmi mást csak sajnáltattam magam. Igaza van Yosobnak; tovább kell lépnem.

De mit ad isten, alig egy órával az elhatározásom után csöngettek és az ajtóban nem más állt, mint... Yixing.

Semleges arccal figyeltem ismerős vonásait, majd egy határozott mozdulattal bevágtam a bejárati ajtót. Vagyis csak akartam, mert megtartotta kezével, így esélyem se volt. Mi a faszom van, hogy nekem sose sikerül becsukni egy kibaszott ajtót?

- Mit akarsz? - mordultam rá idegesen.

- Mégis mi akar ez lenni? - kérdezte szintén dühösen, miközben feltartotta telefonját a "vége" üzenetemnél.

- Minek tűnik? Szakítottam.

- Miért? - az előbbi dühe egy pillanat alatt elpárolgott, helyét kétségbeesés és teljes értetlenség vette át.

- Komoly baj van, ha még csak nem is tudod...

- Mégis miről beszélsz?

Már nyílt a számon, hogy dühösen válaszoljak neki, de végül csak egy fáradt nyögés hagyta el ajkaimat.

- Nem akarok beszélni róla. Menj el, kérlek, nem akarlak többet látni.

Lehunytam szemeimet és beljebb sétáltam az előszobába, s közben ajtócsukódást hallottam. Megkönnyebbülésem alig pár pillanatig tartott; fülemben felcsendült halk szuszogása, orromban megéreztem jellegzetes édeskés, mégis férfias illatát. Sebesen fordultam meg, majd hőköltem hátra, ahogy észrevettem milyen közel van hozzám. Belenéztem sötétbarna szemeibe, amik most kifejezetten indulatosan vizslattak.

- Shinseok, mégis mi bajod van?

- Tényleg nem tudod? - hangom a kérdés végére ijesztően magasra szökött. De gáz...

- Nem, nem tudom! Szerinted mégis miért kérdezem folyton? - mordult rám.

- Az a csaj a bajom! - ordítottam bele az arcába. - Te vagy a bajom!

- Milyen csaj? - pislogott rám döbbenten.

- Amelyikkel smároltál! Hogy tehetted ezt velem? - a kérdés már csak suttogásként jött ki számon. Hogy tehette? - Nálad jobban senki nem ismeri a múltam, hogy mik történtek velem, hogy kihasználtak, hogy mennyire megbántottak. Miért nem mondtad meg egyenesen, hogy nem kellek neked? Hogy egy lányt akarsz? - a könnyeim ismét utat találtak kifelé.

- Nem akarok senkit. Csak téged - Yixing minden szó után közelebb lépett hozzám, odaszorított a konyha asztalához, két kezével rátámaszkodott és így nézett kissé felfelé rám. - Csak téged - ismételte meg suttogva.

Megpróbáltam eltolni magamtól, de megragadta kezeimet; a jobbat szorosan, míg a balt gyengéden tartotta markában. Közelebb hajolt hozzám, mire én hátrébb akartam menni, de nem tudtam, mert megakadályozott benne az asztal. Ajkait lágyan az enyémekhez érintette. Makacsul szorítottam össze számat, de ellenkezésem hamar megszűnt, testem automatikusan reagált az övére; visszacsókoltam.

Miért nem bírtam neki ellenállni?