28. Fejezet [Yixing]

Sziasztok :) Olyan jó kedvem van, hogy jöttem is egy új résszel :D Nem is tudom mire fel, mikor ma zh-t írtam, de valamiért jó :D Kellemes olvasást ^^

28. Fejezet

Összetörve

Yixing

Nagyot dobbant a szívem mikor visszacsókolt. Elengedtem kezeit és a derekára csúsztattam sajátomat, majd közelebb húztam magamhoz. Erősen kapaszkodott vállaimba, aztán egyszer csak váratlanul ellökött magától.

- Mit csinálsz? Menj el! Nem akarlak látni, már mondtam! - idegesen túrt bele hajába és ellépett előlem.

- Akkor miért csókoltál vissza?

- Az csak... Az csak reflex volt... - motyogta halkan elpirulva.

- Shin... Esküszöm, hogy semmi nem volt köztünk Linával. Alig volt néhány másodperc, utána ellöktem.

- Oppa, még lenne valami… - motyogta beharapott szájjal.

Kíváncsian húztam fel szemöldökömet.

- Hunyd be, kérlek, a szemed!

És így is tettem, majd megéreztem, hogy valami puha és forró a számnak nyomódik. Szemeim azonnal kinyíltak és döbbenten meredtem a lány lehunyt szemeire. Megcsókolt? Mi van?

Alig telt el pár pillanat, az agyam kapcsolt és egy határozott mozdulattal eltoltam magamtól a lányt.

- Ezt most miért csináltad, Lina? - néztem rá összezavarodva.

- Mert... Mert kedvellek, Yixing oppa...

- De ezt akkor sem kéne... Sajnálom, de nem tudom viszonozni az érzéseidet. Az én szívem... Már foglalt.

- Neked... Neked van valakid? - hangja olyan megtört volt. Fájt miatta a szívem, nem szeretem mikor miattam ilyenek az emberek, de én szeretem Shint. Más nem kell nekem, csak ő.

- Sajnálom - ismételtem meg szinte hangtalanul.

- Akkor is! Csak... Csak nekem van... Volt jogom az ajkaidhoz érni! Senki másnak! Hogy hagyhattad, hogy ez megtörténjen? Fogalmad sincs mennyire zavar, hogy más is hozzád ért így. Én nem engedtem, hogy Minah és köztem bármi is legyen.

- Minah? - értetlenül pislogtam rá. Ki az?

Shin elsápadt és zavartan nézett mindenfelé csak rám nem.

- Ki az a Minah? Egy lány?

- Nagyapám szervezett nekem egy... Egy... Találkozót.

Összevontam a szemöldökömet.

- Mikor?

Gyors léptekkel elindult szobája felé, de megragadtam a karját nem sokkal ajtaja előtt.

- Shin! Mikor? - még én is meglepődtem milyen élesen csengett hangom, nemhogy ő. Ijedten nézett rám, megpróbálta kihúzni csuklóját, de nem engedtem neki. Választ akartam. Megcsalt?

- Még jóval az egész kórházas hajcihő előtt - suttogta.

- Te elmentél egy randira mikor mi együtt voltunk? - bármennyire is akartam üvölteni nem ment, helyette csak halk szavak jöttek ki számon.

- Nem randi volt! - csattant fel. - Beleegyeztem egy találkozóba, hogy nagyapám végre békén hagyjon.

Csak álltam vele szemben még mindig a karját szorongatva és figyeltem arcát, amin megannyi érzelem kavargott. Láttam dühöt, szomorúságot, csalódottságot és még sok mást, de egy pozitív sem akadt köztük.

- Miért nem mondtad, ha nem randi volt? Azt hiszed zavart volna? Azt... Azt hittem mindent megbeszélünk...

- Mindent - horkant fel. - Én annyi mindent elmondtam neked, az apámat, a Yosob-dolgot és... És meséltem édesanyámról, pedig róla még Yunáéknak sem beszéltem soha. Annyira megbíztam benned... Annyira... - hirtelen elhallgatott és csak pár pillanat múlva folytatta tovább. - Féltem elmondani neked, mert féltem hogy reagálsz rá. Egy kis időre összezavart, de aztán... Hamar kitisztult minden. Senkit nem akarok rajtad kívül.

- Ha még akarsz mi a baj? Csak... Csak folytassuk mintha mi se történt volna - kértem egyenesen a szemeibe nézve. Nem veszíthetem el. Szeretem őt.

- Nem bízom benned, Yixing. Tudtad mi történt velem régen... Annyiszor megbántottak, kihasználtak mégis... Sosem fájt úgy, mint most. Képtelen lennék veled lenni újra. Összetörtél.

Ahogy álltunk egymással szemben végre tisztán láttam; Shin a szó minden értelmében összetört miattam. A keze szörnyű állapotban volt, súlyosan lefogyott, még jobban, mint valaha láttam, szemeiből sütött a fájdalom, olyan mértékű, amit már nem lehetett elrejteni és azok a fekete karikák… A gyönyörű szemei… Tényleg összetörtem.

- Sajnálom - suttogtam.

- Tudod - szólalt meg váratlanul néhány perc után -, hihetetlen, de az első gondolatom volt igaz, tényleg fájdalmat okoztál. Azt hittem veled más lesz.

- Más volt. Tudom. Éreztem.

Halovány zöld szemeivel az enyémekbe tekintett, majd egy hatalmas sóhajjal a bejárati ajtóra mutatott.

- Menj el, kérlek...

Összetörtelek Shin, annyira, hogy azt már magamnak sem tudom megbocsátani. Akkor mégis tőled, hogy várhatnám el?

***

Lelkileg teljesen kiégve értem a dorm-hoz. Amint beléptem nyolc szempár szegeződött rám és biztos vagyok benne, hogy annak a három személynek, akik tudnak rólunk Shinnel nem kell mondanom semmit sem.

Jongdae olyan gyorsan pattant fel Chanyeol és Minseok hyung közül a kanapéról, hogy majdnem elesett saját lábában. Sebesen közeledett felém; megölelt, rögtön húzni kezdett szobája felé, majd bent leültetett és szótlanul figyelt. Hálás voltam, hogy nem kérdezett semmit sem tőlem, egy idő után magamtól kezdtem el beszélni. Elmondtam mindent; hogy milyen jó volt vele és hogy szakítottunk. Mikor elmeséltem miért, nagyon csúnyán nézett rám, olyan ölni lehetne szemekkel.

- Meg vagy húzatva? Hyung - tette hozzá elvörösödve.

- Nem az én hibám volt! - csattantam fel idegesen. - És elegem van belőle, hogy mindenki ezt mondja, nem tehetek róla, hogy megcsókolt. Nem fogom fel, hogy Shin miért nem érti.

- Ez nem arról szól, hogy érti-e vagy sem. Vagy hogy megbocsát-e. Nem bízik benned, hyung. És ez a kapcsolatok alapja. Hogy legyen együtt veled, ha nem bízik benned?

- Nem tudom. Ahhhh! - frusztráltan túrtam bele a hajamba. - Neked nem volt ilyen problémád? - kaptam fel a fejem és néztem rá.

- De. Persze, hogy volt. De… Szóval azért nem ennyire komoly. Inkább csak vita volt, mi nem szakítottunk.

A következő húsz perc csöndben telt, egyikünk sem mondott semmit sem, aztán Jongdae váratlanul feltett egy kérdést.

- Egyébként hogyhogy ennyire megharagudott? Mármint gondolom mondtad neki, hogy nem volt kölcsönös.

- A… Múltja miatt. Igazából megértem, hogy így reagált, csak… Csak reméltem, hogy… Hogy… - a hangom elcsuklott, még ki nem csordult könnyek égették a szemem, aztán pár pillanattal később már nem bírtam visszatartani őket.

A fiatalabb közelebb csúszott hozzám és magához ölelt, kedvesen simogatta a hátamat, majd gyengéden lenyomott az ágyra.

- Aludj ma itt, hyung.

- Köszönöm - motyogtam halkan, miközben összekuporodtam a takaró alatt.

Az elkövetkező napokban úgy jártam-keltem, mint valami szellem. Gyakorlás közben automatikusan jöttek a mozdulatok, az éneklésemből kiesett az érzelem, Joonmyunnak úgy kellett kezembe adnia az evőeszközt, hogy egyek, Jongdae pedig mindig egy üveg vízzel volt a nyomomban, hogy azt se felejtsem el. Végül az igazgató közölte, hogy mostanában sokat dolgoztam, inkább pihenjek egy-két hetet. Más esetben örültem is volna neki, de most… Mégis mi a francot csináljak két hétig? Nem hiszem, hogy ettől elmúlik a fájdalmam…

***

Egy pokrócba burkolózva ültem a tévé előtt és valami műsort néztem. Igazából fogalmam sincs mit, mert az eszem folyton Shinen járt. Hiányzott. Nagyon. Másra sem vágytam, minthogy megérinthessem a selymes bőrt kezén, halljam kissé magas hangú nevetését, érezhessem a jellegzetes Shin-illatot, azt a bizonyos narancsos aromát. De ez nem válhatott valóra bármennyire is szerettem volna, helyette itt voltam lelkileg összetörve én is.

Biztos nem szándékosan tetted, de te is összetörtél engem Shin.

Hangos kopogásra kaptam fel fejem a bambulásból. Esetlenül keltem fel a kanapéról, majd csoszogtam ki, hogy ajtót nyissak. Mikor megláttam ki van a túloldalon szívem kihagyott pár ütemet.

- M-Mit…?

- Ne is kérdezd, még magam sem tudom! - tette fel kezét maga elé, majd óvatosan becsusszant.

Tekintete érdeklődve siklott végig a lakáson; alaposan szemügyre vette a konyhát jobb oldalon, majd a nappalira nézett bal oldalon. Elfintorodott, majd felém fordult.

- Mégis mikor szellőztettetek utoljára?

- Hogy? Öhm… Nem tudom. Rég.

Nem úgy tűnt, mintha Shin zavarban lenne attól, hogy itt van, viszont én nagyon. Nem értem mit keres itt. Nem azt mondta, hogy nem akar többet látni? Hogy őszinte legyek már kezdett jobb lenni, inkább ne is jött volna. Csak megint fájni fog mikor elmegy…

- Shin - köszörültem meg a torkom. Nem is tudom mikor beszéltem utoljára… - Mit keresel itt?

- Mondtam, hogy még magam sem tudom… - motyogta halkan.

- Most én kérlek meg rá, hogy menj el - böktem bejáratra.

- Mi? - döbbenten figyelt zöld szemeivel. Istenem, miért ilyen szépek a szemei? Még úgy is, hogy… Hogy fájdalmat okoztam neki, szemei csillognak, ahogy rám néz.

- Fáj, hogy látlak. És haragszom. Rád.

- Ha-Haragszol?!

Percek óta mást sem csináltam, csak őt vizslattam, próbáltam rájönni miért lehet itt, de ha ő sem tudja, én honnan tudhatnám…? Csak arra jöttem rá közben, hogy haragszom rá. Nem vagyok dühös vagy ilyesmi, egyszerűen haragszom rá, mert szakított velem, mert nem hisz nekem és mert most itt van. Még több fájdalmat okoz.

- Nem akarom, hogy a közelemben legyél, így, hogy nem vagyunk együtt. Fáj. Nagyon.

- Yixing… - szinte hangtalanul mondta ki a nevem, miközben kezét tördelte. Mégis hogy képes rá fél kézzel? - Sajnálom…

- Hát ez kurva vicces! - röhögtem fel gúnyosan. - Most mégis mit sajnálsz?

- Te nem is szoktál káromkodni… - motyogta. - Khm, mindegy… Nem kellet volna úgy beszélnem veled. Haragudnom rád. Mármint - félre nézett néhány pillanatra, majd újra visszapillantott rám - mondhatni elengedtem a fülem mellett a magyarázatodat, pedig… Nem kellett volna. Nem volt fair, hogy… Hiszen én sem mondtam semmit Minah-ról, pedig kellett volna. Ha mást nem, hogy létezik, de nem tettem, így igazából nincs mit felrónom neked. Csak… Nagyon fájt, ami történt, azok után, hogy milyen élményeim voltak régen. Nem gondolkoztam tisztán. Te tényleg más vagy, nem kellett volna hozzájuk hasonlítanom téged, ezerszer többet érsz, mint bármelyikük - egy másodpercre lehunyta a szemeit és láttam, hogy néhány könnycsepp indul meg belőlük. - Hiányzol. Szükségem van rád. - kezdett el sírni, amitől megtántorodtam. - Szeretlek.

Olyan váratlanul mondta ki, hogy először fel sem fogtam mit ejtett ki a száján. Elfelejtettem levegőt venni, a szívem vadul dübörgött mellkasomban és az agyamban csak az az egy mondott ismétlődött, hogy: Ezt most jól hallottam?

Nem azon lepődtem meg, hogy szeret. Ezzel eddig is tisztában voltam. De sosem mondta ki, ahogy én sem. Tudtam, hogy ez Shinnek komoly dolog, ahogy az is, hogy idejött. Főleg most.

- Yixing, miért-miért nem mondasz semmit? - kérdezte zokogva.

Mert erre nem lehet mit mondani.

Leguggolt, átölelte karjaival magát és tovább sírt.

Csak egyet.

- Én is szeretlek.

És csak egy valamit tenni.

Gyorsan ragadtam meg és rántottam föl a földről. Gyönyörűséges íriszei csillogtak a könnyektől, de már nem ejtett többet; annyira meglepődött válaszomon és reakciómon. Úgy tartottam karjaim között, mintha csak porcelánból lenne és bármikor összetörhetne; óvatosan simogattam derekát, arcát, majd lassan közelebb hajoltam és lágyan megcsókoltam. Halkan felnyögött és ép kezével felkaromba kapaszkodott.

Gyengéden kóstolgattam ajkait, amik a könnyektől sós ízűek voltak, de nem érdekelt. Másra sem vágytam, minthogy bebizonyítsam neki, hogy mi tökéletesek vagyunk együtt, hogy nekünk együtt kell lennünk. Mert mi összetartozunk.

Ismét felnyögött, szorítása karomon enyhült, egész teste elernyedt és teljesen hozzám simult. Szenvedélyesebbre vettem a csókot, arcáról tarkójára csúsztattam a kezem és úgy húztam még közelebb. Mindkettőnk szíve hevesen vert, és esküszöm szerintem egyszerre is.

Még mielőtt teljes egészében elszakadtam volna tőle, kíméletesen megharaptam alsó ajkát, mire felsóhajtott. Utoljára csentem a vörös ajkakról  még egy csókot, majd magamhoz öleltem testét és arcomat nyakába fúrtam.

- M-Megfojtasz…

- Ne rontsd el a pillanatot!

- Akkor befogtam! - nevetett fel halkan.

Szavakba se tudnám önteni milyen boldog voltam. Shin itt volt velem, újra együtt voltunk és volt tíz napom, amit csak vele tölthetek, úgy ahogy akarom.