23. Fejezet [Yixing]

Sziasztok :) Tudom eléggé elhanyagoltam a blogot, de lusta voltam feltenni új részt (Mondanám időm nem volt, ami igaz is lenne, de inkább a lustaság az fő ok). Viszont magával a történettel az utolsó befejező fejezeten kívül kész vagyok. Aminek örülök. Főleg, hogy olyan vége lett, amire amúgy nem számítottam magam részéről :D Na, de az új fejezetről: Shin betegeskedik még mindig, Yixing hősiesen ápolja, illetve új dolgok derülnek ki Shinről.

23. Fejezet

Újabb fájdalmas emlék

Yixing

Amikor Shin nevelőanyja felhívott, hogy Shin nagyon beteg rögtön elindultam vissza Koreába. Valószínűleg párom első mondata az lesz, hogy miért, mikor csak beteg, de én aggódtam érte és muszáj volt látnom. Nem hittem volna, hogy az első, amit meglátok az az lesz, hogy egy másik sráccal fekszik az ágyában…

- Shin…? - kérdeztem döbbenten.

22. Fejezet [Shin]

22. Fejezet

Sebek

Shin

Ijesztő, hörgésszerű hang jött ki belőlem, mikor másnap dél körül megpróbáltam felkelni. Harmadik nekifutásra is visszazuhantam az ágyra, úgyhogy inkább a plafont bámultam egészen addig, míg Yuna be nem nyitott azzal, hogy el fogok késni. Mikor meglátott rögtön aggódóvá vált arckifejezése.

- Shin, mondtam tegnap, hogy vigyél el kabátot, mert rossz idő lesz! Ajh, hol van a lázmérő?

Az utolsó mondatot már nem nekem címezte, sőt addigra már bent sem volt a szobámban, hanem a fürdőben kereste az említett tárgyat, majd mikor megtalálta azonnal nekem adta.

- Jaj, most mit csináljak? Mennem kell egy megbeszélésre. Lehet, szólok Yosobnak és-

- Yuna! Máskor is voltam már beteg, köszönöm, de egyedül is túlélem. Viszont azt értékelném, ha felhívnád a főnököm - nagy szemekkel pislogtam rá, hogy megtegye nekem eme apróságot. Hah, apróság… Ha én hívnám tuti nem maradhatnék itthon...

21. Fejezet [Shin]

21. Fejezet

A főnök unokaöccse

Shin

Pirulva néztem szemeibe. Hiába voltak barnák, most a sötét miatt feketének tűntek, de még így is gyönyörűnek találtam őket. Megemeltem összekulcsolt kezeinket, majd egy puszit nyomtam kézfejére.

Szerettem Yixinget. Nagyon. De nem akartam kimondani; az ilyesmit nem kimondani kell, hanem éreztetni a másikkal. Ráadásul szerintem szükség sem volt rá, mert láttam a pillantásában, hogy tudja hogy érzek. És én is láttam, hogy ő hogy érzett irántam.

Abban a pillanatban elmondhatatlanul boldog voltam, de sajnos minden jó véget ér egyszer, mert valami vagy valaki mindig elrontja azt.