45. Fejezet [Shin]

Sziasztok :) Még munka előtt rávettem magam, hogy átnézzek egy részt, úgyhogy most itt is vagyok vele :D Elég sok minden történik benne, mégis egetrengető nem, de azért remélem tetszeni fog. Végre Shin is elhatározásra jut, Yixinggel randira mennek, csak az egyik erről nem tud. Meg jegesmedvék. Imádom őket. Khm, kellemes olvasást ^^

Éééés vagy még éjjel valamikor vagy holnap jön a LayChen új része *nagyon szeretné, hogy így is legyen*

45. Fejezet

Randi?

Shin

Szívesen mondtam volna igent Yixing kérésére, hogy menjek vele, de képtelen voltam. Pedig azt hittem miatta képes leszek visszamenni, de nem. Daehyunról annyi rossz, sőt förtelmes emlékem van, hogy akárhova nézek, csak ő jut eszembe. A gyomrom is felkavarodik, ha csak felrémlik előttem egy emlék. Még a Yixinggel töltött idő sem tudja elfelejtetni velem miket tett velem az a férfi. És ezért is érzem még mindig úgy, mint két évvel ezelőtt; hogy Yixing nem illik hozzám. Vagyis én nem illek hozzá. Túl tökéletes ő hozzám. Még csak a bokájáig sem érek fel. Mégis…

- Ethan... - léptem főnökömhöz a Yixinggel való beszélgetésem utáni éjjelen. - Valamiről beszélnem kell veled…

- Mi az? Mi a baj? Úgy nézel ki, mint, aki haldoklik.

- Haldoklik? Khm… Csak… Gondolkoztam… Dolgokon...

- Dolgokon? Eddig jól indul.

- Nem mondtam, de… Itt van… A férfi… Akit szeretek.

- Életed szerelme?! - majdnem kiejtette kezéből a poharat annyira meglepődött mondandómon. Rögtön félretett mindent és a pult mögül kilépve mellém ült a székre.

- Ne-Ne nevezd így! - éreztem, hogy arcom elvörösödik zavaromban.

- Miért? Te mondtad, hogy ő életed szerelme.

- De akkor is!

- Jó mindegy - legyintett. - De itt? Pont itt?

- Ja… És… Tulajdonképpen a lakásomon.

- Hogy hol? Oda még Alexet sem vitted fel, pedig nézzük szembe a tényekkel, megérdemelte volna legalább egyszer! Mi a francot keres a lakásodon?

- Öhm… Úgy alakult, hogy… Odakerült.

- Odakerült?! És te vígan eléldegélsz vele miután szakítottál vele, mert túlságosan szereted ahhoz, hogy engedd, hogy egy olyan alakkal legyen, mint amilyennek érzed magad. Tévesen. Te is érzed milyen hülyén hangzik ez?

- Lényegtelen, hogy milyen embernek tartom magam. Az a lényeg, hogy hozzá nem vagyok elég jó. És kurvára mindegy hogy hangzik.

- Nem, nem mindegy. Shin, egy fikarcnyival sem érsz kevesebbet nála.

- Lehet - sóhajtottam föl és arrébb piszkáltam egy szalvétadarabot, majd újra ránéztem. - De én úgy érzem. És így szarul érezném magam egy kapcsolatban. Vele. Mikor két évvel ezelőtt eszembe jutott minden én… Én nem tudtam ránézni, mert féltem, hogy pusztán azzal, ha megteszem ő is lejjebb süllyed. Képzeld, ha valaki megtudná, hogy mi történt velem! Olyan… Olyan kényelmetlen lenne neki.

- Ami történt… Shin… Ugye tudod, hogy nem a te hibád volt? Nem vagy rosszabb, kevesebb, mint voltál mielőtt megtörtént.

- Undorítónak érzem magam tőle - sírtam el magam. Áldom az eget, hogy mivel korábban jöttem senki nem volt még itt. - És az én hibám volt. Együtt voltam Daehyunnal és…

Főnököm magához húzott és kedvesen, csitítóan simogatta a hátamat, amíg megnyugodtam.

- Lefeküdtem Yixinggel. Háromszor. Háromszor baszki! Találkoznunk sem kellett volna erre… Azt se tudom mit gondoltam. El kellett volna küldenem, de nem tettem és most másra sem vágyom, minthogy igent mondjak a kérdésére.

- Jézus úristen! Ugye nem kérte meg a kezed?

- Elment az eszed?

- Jól van már! Azt hittem… Akkor mit kérdezett?

- Emiatt vagyok itt… Szeretem őt és így hogy ott van nem bírom a tudatát annak, hogy azt gondolja, hogy én… És sokat is gondolkoztam rajta. Nem csak most és úgy érzem, hogy így jobb lesz és...

Összevissza beszéltem és már magam sem tudtam követni, hogy mit akarok, így úgy döntöttem kimondom gyorsan, kerekperec.

- Kilépek!

***

Nem mondtam meg Yixingnek, hogy felmondtam a klubban, azt hazudtam szabadságot kértem. Így jobb lesz, mert ha esetleg úgy ítélem meg, hogy szar döntést hoztam még mindig vissza tudok lépni. De remélem jó döntést hoztam. Igazából már Yixing előtt is megfordult a fejemben, mert azt hiszem tudom mit akarok kezdeni magammal. Elég jó megy a főzés, sütés és mivel volt már dolgom a vendéglátással úgy határoztam, hogy kipróbálom magam benne. Talán ez végre beválik. Élvezem mikor elkészül egy-egy étel. És ha már Yixing...

Yixing tegnap óta megváltozott. Mármint nem is tudom… Végülis már jó ideje nem láttam, lehet azért érzem úgy, de mintha most megint más lenne. Nem… Nem tettekben, hanem… Hanem csak más. Az is lehet, hogy csak azért tűnik így, mert most már én is megint olyan szemmel nézek rá és elvakultam a szerelemtől, de mintha túlontúl szerelmesen nézne, érne hozzám. Megint úgy érzem magam, mint kapcsolatunk elején. Akárhányszor bármelyiket is csinálja, zavarba jövök, elvörösödöm.

Most is így volt; édes, gödröcskés mosolyával magyarázott nekem reggeli közben és én már a második mondata után kurvára nem tudtam miről is beszél. Pedig esküszöm, próbáltam figyelni. Anyám, baszki, tényleg elég volt neki egy-két rohadt nap és már megint fülig szerelmes vagyok belé. Na nem mintha eddig nemcsak eltemetve lett volna ez az érzés, de akkor is!

- Shin! Figyelsz te rám egyáltalán? - kissé ideges hangja visszahozott az álmodozás mezejéről és rögtön el is pirultam. Ez most komoly, Lee Shinseok?!

- Hogyne!

- Akkor miről beszéltem?

- Hát… - csalódottság csillant a sötét íriszekben, mire elszomorodtam. Oké, az elején arról magyarázott, hogy valahova elmegy. - Elmegyek veled!

- Tényleg? - szemei azonnal felragyogtak, én meg baszki megint felvettem egy kibaszott paradicsom színét.

- Ühüm - bólogattam hevesen.

Már csak az kéne tudni, hogy mire bólogattam olyan hevesen…

***

Állatkert. Yixing állatkertbe akart jönni. És komolyan mondom egy négy éves tekintetével nézelődött jobbra meg balra. Még jó, hogy ő az idősebb…

Reflexből fogtam rá csuklójára és húztam el a kaputól, hogy megvegyük a jegyeket. A következő pillanatban Yixing tenyere az enyémhez csúszott, majd összekulcsolta ujjainkat. Akárhogy próbáltam kihúzni keze közül az enyémet ő úgy szorította egyre határozottabban. Dühösen pillantottam szemeibe, mire kuncogni kezdett, majd megindult. Még akkor sem engedett el mikor fizetett.

Nem az zavart, hogy fogta a kezem, leszarom magasról mit gondolnak az emberek, hanem hogy úgy fogta a kezem, hogy nem voltunk együtt. Szívem őrült tempóban vert, féltem kiszakad a helyéről. A régi időkre emlékeztetett ez és nem akartam, hogy így legyen. Mi a jövőben soha nem leszünk együtt és így...

- Mit szólnál, ha először a jegesmedvéket néznénk meg? - gyermeki rajongással a szemeiben nézett rám, én pedig megadóan egyeztem bele. Mégis ki lenne képes egy ilyen Zhang Yixingnek nemet mondani?

- Jaj, egyem meg, nagyon cukik! - már majdnem elaludtam állva.

Fél órája néztük - pontosabban Yixing nézte én meg tanultam hogyan aludjak állva - a jegesmedvéket. A számát sem tudom hányszor ásítottam már el magam és egyre éhesebb is voltam. És ő csak áradozott arról, hogy milyen édesek. De hát nem is csináltak mást, mint feküdtek a kövön könyörgöm!

- Nem ennénk valamit? - kérdeztem tőle. Hiába. Se kép, se hang…

Megforgattam a szemeim és úgy döntöttem inkább majd magam szerzek valami ételt vagy itt pusztulok éhen. Pár lépés után aztán mégis csak megtorpantam és visszanéztem rá. Észre se vette, hogy eltűntem. Mosolyogva kaptam elő a telefonomat, hogy készítsek róla egy képet; irtó aranyos volt ebben a helyzetben.

Szerencsére hamar találtam egy étteremszerűséget és bezabáltam - szokásomhoz híven sütiből. Vettem Yixingnek is és elindultam visszafelé. Hogy őszinte legyen kissé fájt, hogy nem tűnt még mindig fel neki, hogy nem vagyok ott. Megálltam mögötte, majd egy erős bökéssel a lapockái közé jeleztem, hogy én is itt vagyok és némi figyelemre vágyom. Erre persze rögtön felém fordult és meglepetten pislogott a kezeim között lévő édességre.

- Igen Yixing, én is itt vagyok - morogtam neki, majd a kezébe nyomtam a kaját. - Egyél!

- Ne haragudj - nézett rám bűnbánó arccal.

Csak legyintettem egyet, miszerint nem halok bele.

- Csak azt nem értem minek hívtál, ha csak a jegesmedvék érdekelnek.

- Te érdekelsz! - vágta rá egyből határozottan.

- Hát nem úgy tűnik… - Jól van Shin… Nagyon jól csinálod… Féltékeny vagy egy állatra… Megtapsollak…

- Szerinted minek hívtalak el randizni?

- Hogy mit csinálni?!

- Randizni. Shin, tényleg azt hitted, hogy barátokként hívtalak el az állatkertbe. Hallottad egyáltalán, amit mondtam neked tegnap reggel?

- Hát hogy… El akartál menni… Valahova…

- Igen. Az állatkertbe. Veled. Egy randira. Ott magyarázkodtam neked, hogy mindenképp el gyere velem, erre nem is hallottál belőle semmit? - hangja csalódottan és megbántottan csenget, mire akaratlanul is kicsúszott egy olyan mondat, aminek nem kellett volna.

- Nem bírtam levenni rólad a szemem.

- H-Hogy?

- Öhm… Izé… Még… Én… Asszem nem volt jó a kaja. Mindjárt jövök!

Egy gyors és hatalmas lépéssel elindultam az ellenkező irányba és betértem az első mosdóba, amit találtam, hogy ott elrejtőzzek. Nem jártam sikerrel. Yixing utánam jött és ő is belépett a WC-be, majd rá is zárta az ajtót. Zavartan néztem körbe. Mi a faszom? Ilyen komolyan csak a filmekben van! Miért nincs itt senki sem? Vagy egy millióan vannak ezen a helyen!

- Hogy mondtad? - kérdezett újra rá.

Totál elvörösödtem és azt se tudtam hova nézzek. A szemébe biztos nem. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, tördeltem a kezem. Az utóbbiért Yixing régen sem volt oda és ez nem változott; rögtön ráfogott kezeimre, hogy abbahagyjam a dolgot. Kellemes, meleg, bizsergető érzés áradt szét testemben, ahogy megéreztem aggódó érintését. Istenem, ne csináld, kérlek! Ne legyél ilyen! Mikor együtt voltunk se tudtam soha semmit kezdeni magammal, ha ilyen féltően, aggódóan viselkedtél velem!

- Csak… Néztelek. Néztelek és nem jutott el a tudatomig, amiket mondtál.

- Miért néztél?

- Jaj! Mi ez, vallatás? Mit miért? Néztelek. Pont. Nincs ezen mit tovább ragozni.

- De én tudni szeretném miért néztél!

Észre se vettem mikor léptem közelebb Yixinghez csak amikor már nagyon közel álltam hozzá. Belenéztem barna szemeibe és…

Valaki eszeveszetten verni kezdte az ajtót, hogy nyissuk ki. Ijedten rezzentünk össze és kihasználva az alkalmat azonnal kinyitottam az ajtót. Szabadkozni kezdtem, majd gyorsan elsiettem.

A rohadt…! Majdnem megcsókoltam! A rohadt büdös…! Egy fél perc és önként, dalolva csókolom meg egy állatkert férfi mosdójában. Nem részegen, nem szeretethiányosan, nem isten tudja hogy, hanem csak azért, mert akartam volna. Akartam volna, hogy újra együtt legyünk, hogy visszamenjek vele Koreába, hogy vele éljem le hátralévő életem, mint ahogy ő is tervezte. Akartam volna, hogy tudja a titkom, hogy ne undorodjon tőlem. De ez lehetetlen.

Még én sem tudom elfogadni magam, akkor tőle hogy várhatnám el?