21. Fejezet [Shin]

21. Fejezet

A főnök unokaöccse

Shin

Pirulva néztem szemeibe. Hiába voltak barnák, most a sötét miatt feketének tűntek, de még így is gyönyörűnek találtam őket. Megemeltem összekulcsolt kezeinket, majd egy puszit nyomtam kézfejére.

Szerettem Yixinget. Nagyon. De nem akartam kimondani; az ilyesmit nem kimondani kell, hanem éreztetni a másikkal. Ráadásul szerintem szükség sem volt rá, mert láttam a pillantásában, hogy tudja hogy érzek. És én is láttam, hogy ő hogy érzett irántam.

Abban a pillanatban elmondhatatlanul boldog voltam, de sajnos minden jó véget ér egyszer, mert valami vagy valaki mindig elrontja azt.

Augusztus közepe volt mikor megérkezett az én boldogságom végének valakije. Hwang Himtae-nek hívták, húsz éves volt és a főnököm unokaöccse. És szerintem ezzel az utolsó információval körül is írtam mennyire kedvelhettem őt.

Kétszínű volt. De rohadtul. A főnöknek, a vendégeknek tette a szépet, de velünk - a kollégáival - szemben szemét volt. Legalábbis a többiekkel, mert hozzám nem szólt egy szót sem, addig a bizonyos napig.

Szeptember tizenharmadika volt, hajnali öt óra ötvenkét perc. Igen, percre pontosan emlékszem, mert ezen a napon ment vissza Yixing Kínába és egy kellemes délután töltöttünk együtt, emiatt pedig majdnem elkéstem a munkából, így folyton az órát lestem. De még ha ki is rúgtak volna, akkor is megérte volna, mert két forgatás között jött Koreába csakhogy velem legyen.

Épp villámgyorsasággal öltöztem és már mentem is volna ki, mikor utánam szólt.

- Várj! - ez volt az első mondata hozzám. Még csak be se mutatkozott nekem soha vagy valami.

Lassan fordultam felé, majd ijedten tapadtam neki az ajtónak. Egy pillanattal ezelőtt még a szoba túlvégén volt, most viszont közvetlenül előttem állt. Közel. Nagyon közel.

- I-Igen? - kérdeztem két köhögés között. Jézusom, olyan gyámoltalan a hangom, mint egy újszülött kölyökkutyának.

- Akarlak.

- Hee? - totál ledöbbenve álltam előtte. Mi a jó isten? Normális ez?

- Akarlak - ismételte meg, majd még közelebb lépett.

- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb időpont ezt megvitatni. Ráadásul lehetnél tisztelettudóbb is. Idősebb vagyok.

- Akarlak, hyung.

Mindkét kezét az ajtóra fektette, arcát az enyémhez tolta. Teljesen feltapadtam a bejáratra és gőzöm se volt, hogy erre hogy válaszoljak. Kerekre tágult szemekkel figyeltem vörös tincseit, fekete szemeit, szép ívű szemöldökét, s száját. Íriszeiből sütött, hogy komolyan gondolja és emiatt kissé féltem tőle. Úgy nézett rám, mint Deahyun mikor... Mikor...

Erőtlenül tettem kezeimet mellkasára, hogy eltoljam és - bizonyára mert hagyta - sikerült is.

- Nem vagy normális - nyögtem ki végül, majd kirohantam a helyiségből.

- Az enyém leszel, hyung! Az enyém!

Ezek után úgy kerültem Himtae-t, mint a forró vasat. Többnyire délelőttös volt, így én pedig inkább a délután műszakokat vállaltam csakhogy távol legyek tőle. A főnökkel meglepően könnyen le tudtam ezt zsírozni, mivel eredetileg is jobban örült volna, ha délutánonként szívok. Amit nem értek, mert szerintem szarabb a reggeli műszak. Mindegy... Amúgy sem volt normális a csávó... Ahogy elkezdtem délutánonként jönni, Himtae is váltott és én sajnos nem tehettem meg, hogy ismét műszakot cserélek.

- Ne menekülj előlem - kapta el karomat egyik este az öltözőben. - Szórakozzunk kicsit!

- Nem tudom mit értesz szórakozás alatt, de teljesen mindegy is, mert nem megyek bele, bármi is az.

- Pedig elég nyilvánvaló szerintem, de ha még sem lenne az... Akarlak, hyung. Szeretnélek m-

- Nem szükséges többször elismételni, értettem először is - szakítottam gyorsan félbe. - Ez nem fog soha megtörténni. Van valakim, de ha nem lenne, akkor sem mennék bele a dologba.

- Van valakid? Ki az? Eric?

- Miből gondolod, hogy  ő az?

Válasz már nem érkezett, mert az említett megjelent és egyik karját a derekam köré fonta.

- Talán zavar? - Eric egyenesen belebámult Himtae szemeibe, elég kihívóan, ami azt illeti.

A vörös hajú leplezhetetlenül mért minket végig arcán egy óriási fintorral.

- Belegondolni is képtelen vagyok abba, hogy nálatok ki lehet a férfi. Egyikőtök sem tűnik valami domináns félnek.

Oké, eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok valami domináns, de azért, hogy így az arcomba vágták kissé fájt. Odafigyeltem rá, hogy ne legyek nő a Yixinggel való kapcsolatomban és ő sem kezelt sosem úgy, aminek örülök, tekintve, hogy tényleg nem vagyok nő. Persze, úgy nyolcvan százalékig biztos vagyok benne, hogy mikor lefekszünk én leszek a passzív fél, de nem is bánom, Yixinggel szemben nem.

- Ohh, tudod kő-papír-ollóval szoktuk eldönteni - vigyorgott Eric rá a másikra.

Szemeim elkerekedtek és a szám elé kaptam kezem, hogy tompítsam röhögésem. Himtae döbbenten meredt rá, még a száját is eltátotta.

- Te most szórakozol?

- Én? Már miért tenném? Te mondtad, hogy nem tudod elképzelni, én csak elmeséltem hogy döntjük el. Tudod, így mindig van egy kis izgalom benne. Sose lehet tudni ki lesz alul. Ha már szóba került - fordult hirtelen felém Eric és felemelte ökölbe szorított kezét -, döntsük el most.

Pislogtam párat, majd felemeltem én is a kezemet, közben próbáltam nem elröhögni még jobban magamat.

- Hopp! Úgy tűnik Shin lesz felül! Úgy óvatos leszel? - Barátom megrebegtette szempilláit felém.

- Hát nem is tudom… Mi van, ha durván szeretném?

- Nos… Majd megoldjuk. Van még kérdésed, Himtae? Nincs? Akkor mi megyünk is - Eric nem várta meg, hogy Himtae bármit is reagáljon; megragadta a karomat és kihúzott az épületből.

- Neked elmentek otthonról! - hangosan nevettem, közben mindkét tenyeremet a hasamra szorítottam. Ez a gyerek totál kész!

- Most mond, hát nem volt vicces? Istenem, az a fej! Szerinted tényleg elhitte?

- Olyan fejjel mondtad, hogy még én is majdnem elhittem! De egyébként - váltottam komolyabb hangra - nagyon hálás vagyok. Komolyan. Ötletem sincs hogy ráztam volna le, ha te nem vagy.

- Ugyan! - legyintett. - Kifejezetten jól szórakoztam közben, már a fejéért megérte. De ugye tudod, hogy most úgy kell tennünk előtte, mint akik tényleg járnak? - lépett közelebb.

- Ööö… Én komolyan mondtam, hogy van valakim… - motyogtam halkan. Most ő is…?

- Igen, tudom. Nem volt nehéz észrevenni. A srác úgy nézett rád, ahogy még sose láttam senkit senkire nézni, pedig egy kávézóban dolgozom, ahol sok pár megfordul.

Szemeim hatalmasra tágultak és még levegőt is elfelejtettem venni. Jézusom, mi van, ha felismerte Yixinget? Engem nem mintha zavarna, hogy tudja, hogy meleg vagyok, de Yixing…

- Eric… Megtennéd, hogy nem mondod el senkinek?

- Persze. Eszembe se jutott. Nem hiszem, hogy a milliónyi rajongója örülne a hírnek.

- Hát nem... Köszönöm Eric. Ezt is.

Szavakba se tudnám önteni mennyire hálás voltam akkor neki. Szerettem volna viszonozni kedvességét, de nem tudtam mivel tegyem azt, mert semmit nem találtam elég jónak, így meghívtam egy esti teára. Ősz elejéhez képest igencsak hideg volt. Fázósan húzta össze magán pulcsiját, füle és orra hegye piros volt, gyanítom én is így nézhettem ki, sőt talán még durvábban, mert én nem hoztam magammal valami meleg ruhát, csak egy lenge póló volt rajtam fölül.

***

- Fuu, el se tudom mondani, hogy ez most milyen jól esik - pislogott rám a zöldteája fölött Eric.

Festett, szőke hajából csöpögött a víz, mert útközben elkapott minket az eső. Ruhája is csurom víz volt, teljesen rátapadt és - Yixinggel való kapcsolatom ellenére - be kell valljam tetszett a látvány; elég kidolgozott felsőteste volt tizenhét éves létére.

Lesütöttem tekintetemet és inkább a cseresznyés teámnak szenteltem minden figyelmemet. Rossznak éreztem magam, hisz egy másik srácot néztem Yixing helyett. Persze hűséget fogadtam, nem vakságot - ahogy mondani szokás, de akkor is; zavart, hogy másra is így néztem, mikor ott van nekem ő.

- Valami baj van? - a fiatalabb hangja aggódóan csengett és legszívesebben rávágtam volna, hogy igen, de nem akartam, így csak megráztam fejemet.

- Lehet, hogy nem ismerjük egymást rég, de tényleg nem mondok el senkinek semmit. Egyébként is rajtad kívül nem igazán vannak barátaim… - alig motyogta el az utolsó mondatod, felkaptam a fejem és döbbenten néztem rá. De hiszen tök jófej, hogy nincsenek?

- Hogy? Dehát olyan… Nem kedvelnek vagy mi?

- Ez… Ez bonyolult.

- Nem hiszem, hogy ebben bármi bonyolult is lenne - vontam össze a szemöldökömet.

- Egyszerűen csak… Nem vagyok képes arra, hogy barátkozzak.

- Velem is elég könnyen ment.

- Mert te más vagy!

- Úgy érted, meleg?

- Jézus, dehogy! - kiáltott fel és védekezően maga elé emelte a kezeit. - Én csak… Finnyás vagyok.

- Finnyás? - megütközve pislogtam rá. Most mi van?

- Válogatós vagyok. Ráadásul nem rég jöttünk vissza Koreába, nem megy könnyen a barátkozás.

Miért érzem, hogy ez az egész csak ferdítés? Hogy nem igaz?