39. Fejezet [Yixing]

Sziasztok :) Kicsit később, mint terveztem, de itt vagyok az új résszel, amiben sajnos tényleg véget ér a rózsaszín felső, mint említettem előzőleg is. Remélem mindenkinek tetszeni fog és semmi vész, ez még nem a vég :3 Kellemes olvasást ^^ Hmm, ilyen keveset se rizsáztam még a rész előtt szerintem :D

39. Fejezet

Valami rossznak a kezdete

Yixing

Vigyorogva húztam jobban fejemre a kapucnit. Alig vártam, hogy láthassam Shin arcát mikor felbukkanok a kávézóban. Még jó, hogy annyi időt töltök ott és végre nem gyilkos tekintettel meredek Eric-re, mert így tájékoztatott, hogy ott lesznek. Elég nehezen léptem túl azon a tényen, hogy akkor Shinnel aludt. Így utólag belegondolva nem volt min féltékenykednem, de na! Zavart. Rajtam kívül senkinek nincs joga, hogy vele aludjon! Lehet el kellett volna mondanom neki tegnap este, hogy visszajövök, de eléggé el voltunk foglalva. Úgyhogy kiment a fejemből.

Mosolyogva integettem annak a néhány rajongónak, aki ott volt az üzletben, de nem álltam meg, hanem céltudatosan hátrafelé mentem. Igazából nem lenne szabad bemennem oda, de majd magyarázkodok azután, hogy végre megcsókoltam Shint. Amint beléptem az öltözőbe jó kedvem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy megláttam barátom halálra rémült íriszeit. Egy nekem háttal álló férfira meredt pislogás nélkül, szája széle erősen remegett az egész testével egyetemben. Döbbenten néztem rá két barátjára, majd odasiettem hozzá.

- Shin - gyengéden simogattam meg falfehér arcát s közben próbáltam elérni, hogy végre rám nézzen.

- Szóval ő a jelenlegi - idegesen tekintettem a magas férfira, majd nem túl kedvesen közöltem vele, hogy húzzon el.

- Shinseok, nézz rám, kérlek! - de nem nézett; még mindig a másik alakra tekintett, én pedig már kezdtem kétségbeesni. Fél füllel hallottam, hogy Jian a telefonjába magyaráz. Mentőt hívott. Tényleg szükség van erre?

Újra odaszóltam az alaknak, hogy menjen el, de megint füle botját sem mozdította, így felálltam, hogy szépen kitessékeljem, de Shin nem engedte. Még mindig remegve markolt kabátomba, mire rögtön minden figyelmem az övé lett. Végre rám pillantott és megijedtem attól, amit a szemeiben láttam. Színtiszta rettegés ült bennük. Shin félt a férfitól. Nem attól, hogy tenni fog valamit, hogy mondani fog valamit, hanem magától az embertől rettegett.

Visszaguggoltam elé és a karjainál fogva húztam álló helyzetbe, de mikor elengedtem, ő is elengedte magát és nekem esett. Erősen fontam köré karjaimat, mégis gyengéden tartottam őt. Lepillantottam arcára és láttam, hogy megint az ismeretlenre mered, de ezúttal már sírt is. Némán zokogott, majd újra belekapott kabátomba, hogy megtartsa magát, de nem sikerült neki és majdnem összeesett. Hol van az a kurva mentő? Lehajoltam, térdei alá nyúltam és egy határozott mozdulattal karjaimba vettem.

Idegesen kerültem ki a fickót - aki még mindig nem húzott el a francba -, hogy kivigyem Shint az épületből. Már hallottam a szirénát, úgyhogy nem lehetett messze a mentő. Barátom arcát nyakamhoz szorítottam, hogy még véletlenül se lássa meg senki, miközben kivittem. Éreztem magamon a tekinteteket, hallottam a sutyorgást és ismertem már annyira az embereket, hogy tudjam erről lesz majd valami az interneten, de jelenleg nagyon nem érdekelt. Csak Shin érdekelt.

- Mi történt? - kérdezte rögtön az egyik mentős.

- Én… Én nem tudom. Mintha sokkot kapott volna. Egyszerűen nem reagál.

A férfi ránézett Shinre, egy darabig csak rá figyelt, majd bólintott és többet nem mondott, csak annyit, hogy szálljak be, ha jönni akarok. Feldúltan túrtam bele hajamba, ahogy Shin arcára pillantottam újra. Istenem, mindjárt belehalok ebbe a látványba. Mi… Mégis mi történt, hogy… Hogy… Sírhatnékom van nekem is. Könyörgöm, Shinseok, ne nézz így! Majdnem kiestem az autóból mikor ki kellett szállnom, annyira nem voltam magamnál.

- Ismeri a családját?

- Hee? - fel sem fogtam először a nővér kérdését, csak miután megismételte. - I-Igen. Elnézést.

- Akkor megtenné, hogy értesíti őket?

- Pe-Persze.

Szomorúan néztem, ahogy Yuna zokogva leroskadt egy székre. Bele se merek gondolni mit érezhet. A fia ki tudja hányadik alkalommal került kórházba egy éven belül.

- Yosob, megtennéd, hogy bekíséred édesanyád Shinseokhoz? - pillantott barátom nagyapja az említettre.

- Hogyne! - jött az azonnal válasz.

- Hogy nézett ki? - fordult felem az idős komoly ábrázattal.

- Magas. Magas volt - Honnan tudta, hogy…? - Khmm… Megtudhatom, hogy… Hogy honnan…?

- Tudtam, hogy egyszer újra találkozik vele - bár Lee Sooman nem tűnt idősnek, akkor, abban a pillanatban meglátszott rajta a kor.

- Kivel?

- Ahn Daehyunnal.

- A srác, aki…?

- Mesélt róla?

- Igen, de - már bocsánat -, de maga honnan tud róla?

- Az most nem lényeg. Az a fiú… Tönkretette Shinseokot. Jobban, mint azt neked elmondta az unokám, ugyanis nem emlékszik arra az időre.

- Shin említett egy nyarat, amire nem emlékszik. Az az?

- Igen. Shinseok nem sokkal a diplomaosztója után eltűnt és senki nem találta sehol sem. Mikor újra felbukkant… Nem voltak emlékei. Mindenki aggódott érte, főleg Yuna, így sikerült rávennem egy vizsgálatra. Inkább nem mondom meg miket találtak, de neki azt hazudtam semmi baja. Biztos beverte a fejét, balesete volt, ezt mondtam. Senkinek sem mondtam semmit se, hidd el jobb volt úgy. Shinseokot még jobban eltaszítottam magamtól, mert így nem akart a közelemben lenni. Féltem, hogy soha többet nem engedem ki a szobájából vagy, ami még rosszabb, olyasmi csúszik ki a számon, aminek nem kellene. Yuna annyiszor mondta, hogy szeretné, hogy hazajöjjön, azért értem el nála, hogy tavasszal nálunk legyen egy kicsit, majd nyáron is. De rettegtem a gondolattól, hogy összefut akárcsak véletlenül is a sráccal itt, Koreában - mélységes fájdalom ült szemeiben, ahogy Shinről beszélt, majd egy sóhajjal rám emelte tekintetét. - Együtt vagytok, igaz? Volt egy halvány sejtésem, de most már biztos vagyok benne. Shinseok nem mondta volna el csak úgy egy barátjának a dolgait.

- Én… - azt se tudtam hirtelen mit mondjak. Talán ezért nem fogadta el, hogy Shin meleg? Félt, hogy… Hogy megint ilyen pasit szed össze? - Igen. Esküszöm, szeretem őt. Nem használom ki, nem-

- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem tennél vele ilyesmit. Ha már… Inkább te, mint bárki más. Téged legalább ismerlek.

Nem tudtam erre mit mondani, így csönd telepedett ránk, de nem éreztem azt, hogy kínos lenne, pedig az utóbbi időben, ha a közelében voltam így volt. Zavarban voltam a ténytől, hogy az unokájával járok. De most nem.

- Yixing - felkaptam a fejemet és egyenesen hyungomra tekintettem. - Azt hiszem… Talán nem kéne bemenned hozzá.

- Miért? - vontam össze értetlenkedve a szemöldököm.

- Shin most… Kicsit… Hogy is mondjam? Nem jó beszélgetőpartner.

- Az nem érdekel. Látnom kell!

Yosob még próbált ellenkezni velem, de nem hallgattam rá és gyorsan beléptem a szobába. Összeszorult a szívem, ahogy megpillantottam Shint; megint a kórházi fehér ruha volt rajta és összetörve meredt kifelé az ablakon. Az ágyához sétáltam és leültem mellé. Gyengéden vettem két tenyerem közé infúziós kezét, majd felemelve egy apró csókot nyomtam rá. Megremegett, majd végre rám pillantott.

- Mi történt? - kérdeztem tőle halkan.

- Valahogy mindig úgy hozza a sors, ha valami rossz emlékem előkerül, te mindig rákérdezel.

- Milyen rossz emlék? - Shin megrázta a fejét, kitekintett újra az ablakon, s közben kihúzta kezét az enyéim közül.

- Menj el, kérlek - súgta csöndesen, mire döbbenten pislogtam rá.

- Nem akarod, hogy… Hogy itt legyek? Veled?

- Nem, nem szeretném, Yixing. Sem most, sem máskor.

- Hogy mondod? Ezt nem értem.

- Mit nem lehet ezen érteni? - mordult fel, majd olyan fagyosan nézett rám, mint talán még soha senki. - Menj el és ne gyere vissza!

- Ez- Te most szakítasz?!

- Igen.

- De-De miért? - kérdeztem kétségbeesetten. Ezt most nem értem. Miért ilyen hirtelen? Tegnap még semmi baja nem volt. Sőt! Most mégis honnan jött ez neki?

- Mert így jobb lesz. Mindenkinek.

- Milyen mindenkinek? Csak te és én vagyunk a lényeg. Senki más.

- A nagyapám ellenzi, a barátaidnak is kellemetlen a dolog. Yosob-

- Eddig nem érdekelt, hogy ki mit gondol vagy bármi - szakítottam félbe indulatosan. - Egyszerűen nem értem, hogy miért pont most akarsz szakítani. Még csak nem is veszekedtünk.

- Már mondtam, így jobb lesz!

- Mégis kinek? Nekünk biztos nem! Shinseok… Kérlek… Csak mondd meg őszintén mi a baj.

- Ne kényszeríts rá, hogy kimondjam.

- Shinse-

- Nem szeretlek.

- M-Mi?!

- Nem szeretlek. Sosem szerettelek. Egy lehetőség voltál arra, hogy éljek kicsit. Szórakozni vágytam, nem akartam egyedül lenni. De már nem vágyom rá. Belefáradtam. Pihenni akarok. Vége, Yixing!

A szívem körülbelül egy millió darabra tört minden egyes szava után és mire befejezte már nem láttam semmit sem a könnyeimtől. Mi az, hogy nem szeret? Hogy sosem szeretett? Az kizárt! Tudom, hogy… Hiszen éreztem! Biztos vagyok benne, hogy szeretett!

Letöröltem könnyeimet és már nyílt a szám, hogy mondjak valamit, - akármit -, amivel nem így ér véget az egész, de mikor megláttam Shin tekintetét tudtam, hogy felesleges. Tényleg ennyi volt. Újra könnybe lábadtak szemeim, ahogy a hűvös íriszekbe néztem és másra sem vágytam abban a pillanatban, minthogy megnyíljon alattam a föld és eltűnjek. Minden férfiasságomat össze kellett szednem, hogy ne zokogva lépjek ki a kórház ajtaján és el se hiszem, de sikerült.

Mégis miért most? Ennyi idő után, miért pont most mondta azt, hogy ennyi? Én… Én tényleg nem értem. Tudom, hogy… Tudom, hogy szeretett. Ahogy rám nézett kizárt dolog, hogy ne így lett volna. De ahogy most is nézett… Így senki nem tud nézni valakire, akit szeret.

Felnéztem az égre és - mint egy végszóra - szakadni kezdett az eső. Hisztérikus nevetésben törtem ki, miközben körülöttem mindenki fedezéket keresett.

Úgy tartják, hogy az első igazi szerelmed nem az utolsó lesz. Szóval igaz. Én tényleg azt hittem, hogy a hátralévő életemet vele élem le. De nem így lesz. Mert nekünk nem adatott több. Ha annak idején tudom, hogy így lesz, biztos vagyok benne, hogy akkor is hallgattam volna Jongdae-ra. Megérte, hiszem életem legjobb időszaka volt, amit Shinnel töltöttem, még ha nem is volt mentes problémáktól. És a vége sem olyan lett, mint számítottam rá. De akkor sem cserélném el semmire az együtt töltött időt.

Szeretlek, Shinseok. Bárcsak ne így lett volna vége. Azt kívánom, bárcsak legalább feleannyira szerettél volna engem, mint én téged. Akkor rengeteg időnk lett volna még együtt.

 

Ha már a dal után került fel a rész, muszáj voltam ezt a képet tenni ^^