2. Fejezet [Yixing]

2. Fejezet
A reptéri srác

Yixing
Ráérősen sétáltam a pekingi reptéren. Még volt tizenöt percem, míg elkezdik felengedni az embereket a repülőre, úgyhogy nem siettem sehova. Maximum a mosdóba, mivel már azóta hív a természet mióta elindultam a hotelból. Az pedig nem most volt.

Szerettem Kínában lenni elvégre itt születtem, itt nőttem fel, de hiányzott Korea. Vagyis inkább a többiek, az EXO. Bár tény, hogy órák kérdése és találkozunk, de már nagyon szeretném őket látni. Telefonon tartottuk a kapcsolatot persze, de az nem ugyanaz. Hiányzott például, hogy dalt szerezzek Chanyeollal, énekeljek egyet Jongdae-val vagy Jonginnal kitaláljunk egy új koreográfiát.



- Hyung! - szóltam oda menedzseremnek. - Elmennék mosdóba, ha nem baj.

- Menj csak nyugodtan - mosolygott rám -, de vigyázz! Eddig sem ismertek fel nagyon ezután sem kéne.

- Óvatos leszek, hyung ne aggódj - mosolyogtam vissza.

Elsiettem a mellékhelyiség felé, szerencsére nem ismertek fel. Nem mintha zavart volna; szerettem a rajongókat, de ha hyung nem akarja, hogy felismerjenek, akkor igyekszem, hogy ne ismerjenek fel.

Ahogy beléptem a helyiségbe rögtön megtorpantam. Volt bent egy fiú, aki a hangokból ítélve épp a barátnőjével beszélt.

- Te is nekem. Nagyon hiányzol, de már nem sok idő találkozunk - huuu, de szerencsés lány. Nem sok fiú beszél ilyen lágy hangon, ilyen kedvesen a barátnőjével. - Akkor mit számít még néhány óra? Nagy-nagy ölelést fogsz tőlem kapni, oké? - nem bírtam megállni; mosolyognom kellett. Ez nagyon aranyos.

Bár a testalkatát elnézve nem túl férfias, de végül is szereti a lányt az a lényeg. A nagy, fekete kabát - nem értem mi szüksége volt rá márciusban - csak még jobban kiemelte vékony alkatát, s bár felsőtestét nem láttam így, a lábai alapján nem volt nehéz megállapítani milyen vékony lehet. Csak úgy, mint nekem, neki is fekete haja volt, ami jelenleg épp odanyomódott az arcához, ahogy a telefont tartotta válla és a feje között. Csodálom, hogy a szemüveg nem esett le az arcáról!

- Akkorát kapsz, hogy összeolvadunk tőle és többet nem is kell szétválnunk - a srác hangosan nevetett, gyanítom a lány a vonal másik végén is hasonlóképpen tett.

A lány mondhatott valamit, mert a fiú nevetése elhalt, a szája széle lekonyult és egészen úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül sírni kezd; aztán szóvátette, hogy gyűlöl repülni.

Végigkövettem a szememmel, ahogy leteszi a mobilját a mosdó szélére, hogy megtörölje a kezét; muszáj volt szóvá tennem az előbbi beszélgetést.

- Szerencsés lány.

- Parancsolsz? - fordult felém nagy szemekkel.

Napszemüvegemen át láttam, hogy tekintete végig mér, majd mikor megállapodott az arcom, felvonta a szemöldökét. Jézus, felismert? Az nem lenne túl jó. Mindegy, amíg nem tesz semmit nem gond.

- Szerencsés lány - mondtam neki újra.

- Először is értettem - válaszolta hihetetlenül flegmán. Úgy látszik csak a barátnőjével normális, mással nem. Legalábbis az idegenekkel biztosan nem. - Nem mondták még neked, hogy illetlenség kihallgatni más telefonbeszélgetését?

- Nem mondták még neked, hogy ne nyilvánosan intézd a magánügyeidet? - nem bírtam megállni, hogy vissza ne szóljak. Hogy lehet valaki ilyen bunkó egy ismeretlennel szemben? Hol tanult illemet?

- Amikor elkezdtem még nem voltál itt, neked kellett volna kimenned.

- Elnézést! - Nehogy már az egész az én hibám legyen! - Nekem kellet volna kimennem, pedig ez egy REPTÉRI, NYILVÁNOS MOSDÓ, amit bárki bármikor használhat - válaszoltam gúnyosan. Nem szoktam ilyen hangot megütni az emberekkel, de vele szemben nem bírtam megállni.

- Én legalább nem napszemüvegben járok... ilyenkor... - Most azon fogunk versengeni ki tud jobban gúnyolódni vagy mi? - Akkor én megyek.

Nem mondtam semmit sem, mert nem akartam még jobban összetűzésbe keveredni; helyette szó nélkül mentem a WC felé, hogy elintézzem dolgomat, de észrevettem, hogy a telefonja ott maradt a csapnál. Felkaptam és utána fordultam.

- Hé! Hé! Várj! - hiába szóltam utána, nem fordult vissza, helyette csak felgyorsította lépteit. - A telefonod…

Apró sóhajjal tettem vissza a helyére az eszközt, hogy elvégezzem dolgomat. Mikor már indultam volna kifelé, még hátrapillantottam és végül mégis felkaptam a mobilt. Zsebre csúsztattam. Lehet, még összefutok vele. Bár jobb lenne inkább nem. Hmm, azt hiszem, leadom valahol. Persze ebből nem lett semmi sem, ugyanis, mint kiderült, már lehet felmenni a gépre; én pedig szinte rögtön meg is felejtkeztem a készülékről, ami nálam volt.

Kényelembe helyeztem magamat, rendeltem egy narancsos innivalót és elkezdtem zenét hallgatni. Legalább most nincs itt Tao, hogy lenyúlja az innivalóm. Tao... Remélem, már jobban van a lába. Nem szeretném, ha ő is elmenne az EXO-ból, mint... Mint... 

 ***

Huu, nagyon dolgozik az ital. Gyorsan ki kell mennem. Remélem üres a mosdó. Elégedett mosoly jelent meg az arcomon, ahogy láttam üres, gyorsan elintéztem folyóügyeimet; már épp kezet mostam, mikor valaki dörömbölni kezdett, majd rángatni az ajtót.

- Foglalt, de egy pillanat! - kiabáltam ki.

Hiába mondtam, hogy mindjárt jöhet, akkor sem hagyta abba. Összevont szemöldökkel nyitottam ki az ajtót; teljesen ledöbbentem, mikor megláttam a fiút a reptéri mosdóból. Már készültem rámordulni, hogy mit rángatja az ajtót, amikor is megláttam sápadt-zöld arcát. Öklendezni kezdett; megragadtam a karját és szabályosan belöktem a mosdóba. Néhány percig nem hallottam mást csak azt, hogy hány, majd elhalt mindenféle hang. Percekig vártam, hogy kijöjjön, de nem jött, úgyhogy bekopogtam.

- Minden rendben?

- Szerinted úgy hangzott? - mordult rám, mikor kinyitotta az ajtót. Még mindig rosszul nézett ki, de legalább nem készült lehányni. - Na, vigyázz - mordult rám ismét és félrelökött. Hát ez hihetetlen! Tényleg semmi illemet nem tanult?

Mély levegőt vettem, egyik kezemmel megragadtam a karját, másikkal a zsebembe nyúltam, hogy kivegyem a telefontját. Nagyon csúnyán nézett rám és kirántotta a karját az ujjaim közül.

- Hagyj már békén az isten szerelmére!

- Csak-

- Hagyj már, kérlek! Mindjárt rosszul leszek, hadd üljek le.

Rámeredtem hófehér arcára; egyet kellett értenem ezzel, hiszen tényleg úgy nézett ki mindjárt összeesik. Mélyet sóhajtottam, majd végre elmondtam neki miért zaklatom.

- Csak a mobilod akartam odaadni. Ott hagytad a reptér mosdójában. Tessék! - odanyújtottam neki, amit óriásira tágult szemekkel vett el.

- Kösz... - suttogta halkan.

- Nincs mit.

Többet nem találkoztam vele, egyedül a gépről való leszállás után láttam futólag. Valakivel nagyon ölelkezett a repülőtéren, gyanítom a barátnőjével.

Vajon megkapta a kért csokit?