1. Fejezet [Shin]

1. Fejezet
Első találkozás

Shin

Körülbelül kétszáz km/h sebességgel rohantam végig Kína egyik repterén. Kibaszott nagy késésben voltam. A repülő fél óra múlva szállt fel, nálam meg még ott volt a csomagom is. Ráadásul nagyon kellett hugyoznom is.

Egymás után kerültem ki az embereket, egyik kezemben a sporttáskámat, a másikban pedig a jegyemet szorongatva. Ha lekésem a gépet a következő csak öt óra múlva indul. Nem mintha belehalnék a várakozásba, de már vagy három éve nem voltam otthon és hiányzott a családom. Najó ez azért nincs teljesen így. A nagyapám a mai napig nem tudja, hogy meleg vagyok pedig próbáltam már neki elmondani, de sosem jutottam tovább az “ez nem normális dolog, egy férfinak egy nővel kell együtt lenni nem egy másik férfival” szituációnál. Szóval vele nem szívesen találkoznék. Letettem arról, hogy el tudjam magyarázni neki a nemi identitásomat, de hazudni sem szeretek neki, így inkább kerülöm őt.

***

Végre! 

Pillanatok alatt sikerült elintéznem a csomagomat, úgyhogy most már elmehetek WC-re. Gyors léptekkel indultam el egyenesen a mellékhelyiség felé, csakhogy az égiek közbeszóltak - megint - és megcsörrent a mobiltelefonom. A jóisten áldja már meg! Ezt komolyan nem tudom elhinni. A szemem alja is rángott már az idegességtől, de ahogy megláttam a bátyám nevét a kijelzőn, rögtön elszállt minden haragom, sőt az arcomon megjelent egy vigyor is.

- Na, mi van? Nem bírtad ki azt a pár órát, míg találkozunk? - mindenfajta megszólítás nélkül szóltam bele a telefonba; csak drága testvéremmel szoktam ezt csinálni, mert imádom a reakcióját hallgatni.

- Az isten szerelmére! Nagyon nehéz lenne egyszer az életben köszönni is miután felvetted a telefont? - hangosan felröhögtem, ahogy rögtön rákezdett. Legtöbbször itt jön az, hogy “akkor te most miért nem köszöntél”, de most nincs pofám neki ezt mondani. Helyette csak annyit kérdeztem ártatlan hangsúllyal, hogy:

- Izé, épp WC-re akartam menni és már nagyon kell. Visszahívhatnak pár perc múlva, hyung?

- Persze - sóhajtott fel.

Miután végre megkönnyebbültem, rögtön tárcsáztam a bátyámat. A fülem és a vállam közé szorítottam a mobilt, közben neki álltam kezet mosni. Testvérem - najó, csak mostohatestvér, de én úgy szeretem, mint egy vérszerintit; vagy még annál is jobban - az első csörgés után már fel is vette.

- Szia - szólt bele azonnal.

- Szóóóval miért is kerestél? - kérdeztem majdhogynem vihogva.

- Ezt direkt csinálod, igaz?

- Persze Yosob hyung, mit vársz tőlem? Nem tudom meghazudtolni magamat.

- Kiidegelsz - morgott halkan. 

Újra felröhögtem, s közben oldalra pillantottam, mivel valaki bejött. Csak egy futó pillantást engedtem meg, aztán minden figyelmem újra a bátyámé volt.

- Hiányzol - arcom felragyogott és szokatlanul lágyan válaszoltam eme megnyilvánulására.

- Te is nekem. Nagyon hiányzol, de már nem sok idő és találkozunk.

- De már alig bírok várni. Személyesen már három éve nem találkoztunk.

- Akkor mit számít még néhány óra? Nagy-nagy ölelést fogsz tőlem kapni, oké? - Jól van Lee Shin, jól csinálod. Alkudozz, és akkor nem kezd el sírni fél percen belül.

Park Yosob, a mostohatestvérem, maga volt a megtestesült álom. Jobb testvért kívánni sem tudtam volna magamnak. Majdnem négy évvel volt idősebb nálam, mégis néha úgy éreztem inkább négy évvel fiatalabb nálam. Ennek ellenére nagyon sokszor védett meg, ha valaki beszólt nekem. Tizenhat évesen mikor még Koreában kezdtem az első egyetememet és az első srác, akivel jártam csúnyán otthagyott, mikor nem voltam hajlandó lefeküdni vele; Yosob úgy összeverte, hogy a fiú kórházba került két hétre. Persze nem csak ő volt az, akit Yosob helybenhagyott.

Kifejezetten érzelgős ember volt; olyannyira, hogy számomra néha már túl sok volt. Tartottuk a kapcsolatot telefonon, interneten keresztül és mégis jó párszor előfordult, hogy csak úgy elsírta magát, mert hiányol. Gyakran úgy éreztem, hogy ez nem normális egy huszonéves férfitól, de mindig elnéztem neki, mert hát elég sűrűn előjött a nőies énje. Valami koreai idol csapat stylistja volt. Állítása szerint kihívás a munka, szerény véleményem szerint meg lusta valami komolyabb munkát végezni. Most komolyan, ki nem tud felöltözni? Minek van szüksége egyáltalán valakinek stylistra? Hát nem olyan nehéz egyedül kiválasztani a ruhát, majd felvenni!

-  De aztán nagy legyen! - hangja rögtön visszahozott elmélkedésemből.

- Akkorát kapsz, hogy összeolvadunk tőle és többet nem is kell szétválnunk - jóízűen nevettem fel, mire Yosob is nevetni kezdett.

- Alig várom - hangja nagyon jókedvűen csengett. Még jobban mint mikor elújságoltam neki, hogy hazamegyek. - Addig is jó utat!

- Ahhh, nem mond ezt - biggyesztettem le a számat. - Tudod, hogy gyűlölök repülni!

- Csak bekapod a bogyót és mire felkelsz, már Koreában is leszel, én pedig ott foglak várni.

- Jól van - motyogtam -, de hozz nekem csokit!

- Rendben. Na, szia! - köszönt el. 

Én is elsuttogtam egy szia-t, majd letettem a telefont a mosdókagyló szélére. Letéptem egy kis papírt, hogy megtöröljem a kezemet; közben egy hang megszólalt.

- Szerencsés lány.

- Parancsolsz? - fordultam a fiúhoz. Tekintetem végigsiklott vékony, de izmos alakján, majd megállapodott a fején; fekete, rövid haja volt. Egészen férfias vonásokkal áldotta meg a természet, de mi a jó isten az a napszemüveg? Oké március van, de tök sötét és ráadásul odakinn kurva hideg. Ez se normális baszki…

- Szerencsés lány - ismételte meg. Lány?! Mi van?

- Először is értettem - válaszoltam flegmán. - Nem mondták még neked, hogy illetlenség kihallgatni más telefonbeszélgetését?

- Nem mondták még neked, hogy ne nyilvánosan intézd a magánügyeidet? - Ohhh, oké elismerem váratlanul ért, hogy visszaszólt.

- Amikor elkezdtem még nem voltál itt, neked kellett volna kimenned.

- Elnézést! - Na azért! - Nekem kellet volna kimennem, pedig ez egy REPTÉRI, NYILVÁNOS  MOSDÓ, amit bárki bármikor használhat.

Eltátottam a számat döbbenetemben. Először reagálni is képtelen voltam, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem.

- Én legalább nem napszemüvegben járok... ilyenkor... - a srác elhúzta a száját, de erre nem mondott semmit sem. - Akkor én megyek.

Gyorsan kikerültem és célirányosan a repülő felé indultam. Hallottam, hogy utánam szól, de csak még gyorsabb tempóra váltottam nehogy utolérjen. Még csak az kéne! Loholásom közepette előhalásztam a zsebemből az altatómat, hogy bevegyem, amint lehet. Másra sem vágyom, minthogy aludjak egy jót, bár jobb lenne, ha nem egy gépen kellene, hanem egy ágyban. Vagy legalábbis a földön és nem a levegőben...